Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Nekem is van már három ilyen takaros poharam. Ezt a negyediket neked ajándékozom. Alboin átvette a serleget. Forgatta és nézte, tapintotta és simogatta. Egy perccel ezelőtt még arra gondolt, hogy elviszi magával, és átadja Grimuald püspöknek, hadd mondjon imát felette, szentelje meg, és temesse el aranykoporsóban a templom falában. Most azonban hirtelen valami mámorító öröm rohanta meg. Kunimund feje a markában! Ha kedve szottyan, szomj nélkül is, puszta kedvtelésből ihat a koponyájából, és az ereje, ha igaz a bűbáj, a karjába száll! Iszonyatos a csontpohár, mégis a győzelem legékesebb jele. Sohasem érezte bizonyosabban, mint e pillanatban, hogy legyőzte Kunimundot. A gőgös király vérét beitta a föld, húsát és csontjait fölfalták a falánk lángok, de a feje, a koponyája az ő kezében van! Igaz volna valóban, amit a pogány mond? Ki tudhatja! Valami ördögi van benne. Titokzatos erő sugárzik belőle, baljós vagy jótékony erő, ismeretlen és rejtélyes hatalom — máris érzi, hogyan veszi birtokába, megreszketteti, a kezét perzseli, mintha parázzsá vált volna benne a vörös bor. — Módjával élj a kupával, testvér! — intette meg Bajan. — Ünnepre való, ritka alkalomra, és nem holmi poharazgatásra. Ne is kérkedj vele, s ne fecséreld az erőt, ami benne lakozik! — Tréfából mondod, Bajan? A kán apróra húzta szúrós szemét, és úgy nézte, figyelte Alboint, mint a kígyóbűvölő. — Amit hallottál, nem az én tudományom... Övtalak, ennyi elég! Alboin visszarakta a zsákba a serleget. Nem mondott köszönetet, csak bólintott az ajándékozónak. Felállt, a zsákot maga kötötte lova nyeregkápájához, és elrejtette a takaró alá. Emberei közül egyedül Helmekisz tudta, miféle ajándékkal kedveskedett a kagán. —- Jól teszed, hogy rejted, felséges testvéruram! — szólt Helmekisz, mihelyt elbúcsúztak az avar fejedelemtől. ,378