Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Ugorj csak Csillag lovamhoz. A nyeregkápán kis zsákocska fityeg. Azt hozzad tüstént, fiam! A lovász nyomban teljesítette a parancsot. Bajan fontoskodva babrálgatott a zsákkal. — Szerződtünk, testvér. Igaz-e, én álltam a szavam. Megsegítettelek a hadaimmal, és ládd, a tied lett, amit kívántál, az enyém, amit magamnak akartam. Kis szünetet tartott, Alboin látta, valamire készülődik, kerüli a szót, nem mondja ki egyhamar, mit forral elméje; ravasz lélek, ördöngösen ravasz; egyszer nagyon megkínozta ez a vigyorgó kis ember, de most nem bánja, ha estéig is eljátszik a szóval, nincs az égvilágon semmi, ami kihozná a sodrából. Nem is biztatta, hagyta, hogy kezdje újra a cifrázott lassú beszédet. — Igazságos osztás volt, abban nincs tagadás. Tiéd, lett a lány, enyém a föld. De nehogy valaha emlegesd, hogy a kurtább részt kaptad, hoztam neked egy kis ajándékot. — Tréfálsz, Bajan! — nevetett Alboin. — Eddig nem mutattad, hogy bőkezű is tudsz lenni. — Az ám, és milyen bőkezű! Mert az enyém volna csakúgy, mint a tiéd. Erről nem szólt az alku, én mégis neked adom. — Ugyan mit? Miféle kincset, miféle drágaságot?... Kíváncsivá teszel, testvér. Bajan lassan megoldotta a zsákocska száját, és kigöngyölte tartalmát. Egy csontpohár került elő. Különös, tojásdad alakú, csontból való kehely, aranyfoglalattal és nehéz tömzsi talppal. — De hiszen ez koponya! — hőkölt vissza Alboin. Alul a kelyhen, a szemek üregében, hatalmas rubinok szikráztak. Olyan volt, mintha vér ömlene a sárgás csontból. Bajan ajkai nevetésre nyíltak. Hosszan heherészett, mint akit dévaj ujjak csiklandoznak. — Koponya hát! — harsogta széles jókedvében. — A javából, testvér! Nesze, neked hoztam, neked adom! Alboin átvette a csontserleget, s egy kicsit viszolyogva ,376