Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Kellett, jó uram! — lehelte alig hallhatóan a megvesszőzött. — Te talán nem tetted volna? A kérdés elhangzott, és Maxentiusz érezte benne a rettentő, emésztő kételyt, amit a vad idő emésztő viharában a lélek vet fel: embertelen a parancs, meg kell szegni, ha halál vagy rabság jár is érte. Embertelen volt a parancs, embertelen az egész világ; hiába jár gyógyító írjaival, füveivel a sebesültek, betegek, haldoklók közt, talán pillanatnyi enyhet nyújthat, egy kis fájdalmat elcsitíthat, de a nagyokat, akik a világ dolgát, a népek sorsát intézik, vaksággal, önző, kegyetlen vaksággal verte meg a sors, és hatalmi vágyukban ezer és millió sebet ütnek, égő kínokat szabadítanak rá az emberre, aztán dicsőségük csúcsán boldogtalanul meghalnak maguk is. Micsoda barbár rend ez, micsoda bűnös világ, amin semmiféle hit, semmiféle isteni kegyelem nem tud segíteni! Maxentiusz fulladozott, a szíve eltelt rémülettel, szorongással, és oly gyengeség fogta el e percben, hogy majd elalélt. Medve csendes, könyörgő hangja rezzentette fel: — Neked megvallhatom, uram ... — Mit akarsz vallani nekem, fiam? Nem vagyok pap, csak a testedet gyógyíthatom szerény tudásommal. A lelked sebeire nekem nincsen gyógyfüvem, nincsen orvosságom. — Nekem elég, ha meghallgatsz, uram. — Beszélj! — A rab olyan, mint a száraz törek, össze nem markolhatod, széthull az ujjad között. — Így van, fiam. — Ha kicsi szikra hull belé, lángot vet, elég egy pillanat alatt, hamuja sem marad. Maxentiusz megborzongott. Medve szavaiból soha nem hallott igézetes igazság csapott feléje. Hogyan történhetett, hogy ez a hallgatag, tanulatlan lélek ilyen igazságokat sejt? Mi tette tudóvá? A kín és a magány, az apák, ősapák, rab emberek évszázados kínja, amit vérében, a lelkében hurcol magával? Rejtély ez, megfejthetetlen titok! ,369