Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Alboin töprengett. Talán igaza van a púposnak, nem árt rásüttetni olykor a kegyelem napját a vétkesre; ám azt sem teheti, hogy teljesen büntetlenül hagyja Medvét. — Csapjatok rá száz vesszőt! — rendelkezett, és visszafordult a sátra felé. — Intézzétek el a többit! — intett Klefnek. Az alkony piros fénye melegen világította be a sátorvárost, mire Maxentiusz elkészült munkájával. Ládáját vén szolgája gondjaira bízta éppen, amikor egy fiatal harcos lépett elébe. — Uram, megköszönném, ha egy csepp kenőcsöt adnál. — Mire kell? Sebet kaptál? — Nekem ép minden tagom... Jó emberemnek kell. Száz vesszőt sújtották rá, és csupa vér a háta. — Jő embered? Kicsoda? — Ismered. Medvének hívják, ő küldött hozzád. — Megyek! — mondta Maxentiusz, és átadta táskáját a legénynek. Medve a tábortól távol, a füves térség egyik sarkában hevert, s amikor meglátta Maxentiuszt, megpróbált felállni. — Nyughass! — szólt rá a görög. — Uram, milyen jó vagy, hogy magad jöttél — nyögte keservesen a megvesszőzött. A pribékek jó munkát végeztek. Gyengébb ember talán ott pusztul a csapások alatt. Medve kibírta. — Barbárok... — mormolta maga elé Maxentiusz, és nekilátott, hogy Medve fájdalmait kenőccsel és orvossággal enyhítse. — Miért büntettek? Medve helyett a legény magyarázta, hogy főbenjáró bűnt követett el: parancs ellenére két kisgyermeket mentett ki a tűzből; de hasztalan tette, a gyerekeket megölték, Medvét pedig bilincsbe verték; pallos helyett kapta a száz vesszőt. — Miért tetted? — faggatta az orvos, amikor látta, hogy Medve magához tér. ,368