Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

kérdés tétova volt, mintha kételyére a férfitól várt volna feleletet és biztatást. Alboin nem válaszolt, ám nedvesen izzó szemében könyörgő láng csapott fel. Egy percig csak nézték egymást hallgatagon, aztán odahullt Alboin a leány lába elé. — Maradjl — súgta halkan, és a leány lecsüngő karját a melléhez szorította. Rozamunda nem vonta el, és Alboin érezte, alig piheg, alig lélegzik. Közelebb hajolt, ajka a leány haját érte, és egyszerre elfutotta a szerelemhőség. Rozamunda szeme csodálkozón ráfordult, de ez más pillantás volt, mint az előző, amely a kérdést kísérte. Ezt a rátapadó, fátyolos tekintetet ismerte már — ezt a megadó, kívánkozó és olvadó asszonyi tapadást. Hogy ellankadt és elernyedt, milyen végtelen vágyakozás áradt válaszul feléjel Egyszerre összeforrtak, mint valami kettéhasadt és most egymáshoz sodort őssejt. A hús és vér áradása elkapta, és ragadta őket messze időn és téren át, s egy test lett mind a kettő, egy vágy és szívdobogás. Mikor Alboin felkelt a heverőről, roppant boldog örömmel nézett vissza Rozamundára. Soha mástól nem kapta a gyönyörnek ezt a szédült viharzását. Igen, ez az igazi aszszonya, mindhalálig az övé — nagyszerű királyi asszony, akiért kevés volt minden áldozat, amit hoznia kellett. Kilépett a sátor elé. Az őrök némán tisztelegtek. A kürtös a szájához emelte a tülköt; egy intéssel elhallgattatta. A nap a fák fölé ért, s ő belenézett; csak sasok tekintenek így, hunyorítás nélkül az égi tűzbe. Ahogy ott állott, pogányul hatalmas volt. Ereiben diadalmas ütemben járt az ölelésben betelt erő. Feszülő mellében még dobolt az öröm. Táguló tüdővel itta magába a pompás hajnalodást, és érezte, ha karját kinyújtja, a mindenséget bezárja roppant ölelése. Teste minden rostjával érezte az élet teremtő erejét. Ott állott a földön, keményen és mozdulatlanul, mint aki a csúcsra ért. ,365