Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Alboin lassan megkerülte a heverőt, és meglebbentette a sátor függönyét. Kint a derengés fényében élet támadt. Az ébredés első neszei hatoltak a sátorba — valahol a közelben egy lő horkantott, a fenyérben fürj pitypalattyolt halkan. Üszök fojtó szagát hozta a Maros felől a hajnali szél. — Szabad vagy, hercegnő!... De hová mennél? Hová? Önös lett Rozamunda arca; elfeketült és megmerevedett, mint a lárva. — Taposs agyon engem is! — zokogta. — Tépj ízekre!... Ö, gyűlöllek, rettentően gyűlöllek! Alboin döbbenten nézte háborgását. — Ne így, ne átkozz, hercegnő! — Gyilkos!... Ö, ha te nem végzel velem... én... én foglak megölni! A szeméből kilobbanó gyűlölet, mintha delejes erő lett volna, közelebb vonzotta Alboint. Észbontóan szép volt a leány, ahogy lázadó háborodottságában öklét emelve és sikoltozva hozzáhajolt. — Miért vádolsz, Rozamunda? — kérdezte halkan, nyugodtan, és kezével lassan utánanyúlt, de nem érintette, csak nézte a lihegő és reszkető teremtést. — Mit akarsz velem? — Nem bántalak többé... De tudhatod, nem így akartam. Drága ajándékkal követet küldtem apádhoz, a kezedet kértem tőle, és ő megalázott, vérig sértett. Tudtad ezt? — Tudtam. — Ládd, neki meg kellett halnia, önmaga mondta ki az ítéletét... Te most itt vagy ... Ha úgy akarod, szabadon eresztlek. Rozamunda szeme a benyílóra fordult, és feltérdelt a heverőn. — Szabad vagyok? — kérdezte halkan, és a férfi ismét meglebbentette a sátor benyílóját. — Szabad vagy, bármerre mehetsz, amerre kedved tartja. Adok kíséretet melléd és aranyat, ékszert is annyit, ^amennyit szíved kíván. — Menjek Bizáncba? — kapta fel a leány a fejét, de a ,364