Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

eredtek az aléltságtól. Sírás közben nyomta el az álom az idegen sátorban. De éjféltájt felriadt, és talpra akart szökni. Ott látta a sátor előtt kuporogni a férfit. Tenyerébe ejtett fejjel aludt — vagy talán a tűzbe bámult? Hirtelen vágy fogta el, hogy szólítsa, és kinyújtsa utána karját. Oly szép és nemes volt a láng sugarában ez a nyugvó férfifej, a nyakába hulló dús hajával és éles vágású orrával. Megrettenve visszahanyatlott, és szégyenében ajkába harapott. Mi történt most vele? Égő gyűlölete mögött miféle ijesztő, ismeretlen sóvárgás csírázott ki benne ilyen hirtelen? — Anyám! Anyám! — sírt fel, és fejét belefúrta a prémekbe. A sátor benyílója meglebbent. Nem tekintett oda, de érezte, hogy a férfi lépett be. Visszafojtotta lélegzetét, félig lehunyt szemhéja alól leste mozdulását. Teste halotthideggé fagyott. Ha most a heverőhöz lép és érinteni merné, jaj, vége volna sóvárgó érzésének, és halálosan meggyűlölné örökre! De Alboin nem jött közelebb, ott maradt a heverő lábánál, lekuporodott a földre, és onnan nézte olyan állhatatosan, annyi melegséggel, hogy a vére mind a szívére gyűlt, és megint elfogta a vágy, hogy megérintse testét. Ö, gyönyörű hajú óriás, milyen kegyetlenül elragadta, meggyalázta, kitépte az otthon melegéből, üszőkké tett körülötte mindent!... De miféle bűvölet ez, hogy az iszonyat elhagyja, nem borzadozik tőle, a reszketése csitul, a harag elszáll, és csak a fájdalom reszkettető édessége marad benne? A fáradtságtól megint álomba alélt. Hajnalban ismét ott találta Alboint, a heverőre hajtott fejjel aludt. Ott a pallosa is, egy mozdulat csak, és eléri, a vérét veheti, bosszút állhat meggyalázóján... De nem mozdult, csak mélyen felsóhajtott, s arra felébredt a férfi. — Ne félj tőlem, hercegnő! — ugrott fel. — Bocsáss szabadon! ,363