Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Fékezz, testvér uram! — aggódott Helmekisz. Alboin szeme izzott. Keze, ahogy a kantárt fogta, csupa síkos izzadság. Fogait összeharapva szólt: — A gyalogoshad előtt lovasok járnak... Sietnek a főhadhoz. Ha rájuk rontok, gyöngítem Kunimund erejét. Szétnézett a könnyű prédától, kumisztól megrészegedett seregen, és nagyot kurjantott: — Lóra, emberek! Kijózanítón hatott a gyors parancs. Percekbe sem telt, és nyeregben voltak. Indulás előtt ujjongva és üvöltve vették körül Alboint. Ez jó: gyors vágta a végeláthatatlan síkon, roham az idegen földön! Ez az igazi harcos élet: harsány hajrá és roham, támadni a tömeggel, és kézitusában szemtől szembe megkeresni az ellent! Vér és préda, idegen asszony csókja kell, hogy elcsituljon rettentő szomjuk. Száguldottak a napfényes, illatos tavaszi réten, amely tele volt sárgán és kéken, pirosan és fehéren tündöklő mezei virágokkal. Felettük bárányfellegek úsztak a derűs, kéken villogó égbolton, és egy vadgalambcsapat szállt búgva északnak. A paták vad robaját elnyomta a selyemfénnyel sarjadzó fű. Mennyi béke az égen és a réten, s mennyi békétlen indulat és lobogás a rohanó emberek lelkében! A virágzó természetnek, a nyájas, kéklő mennyboltnak, a színekben tobzódó földnek nem volt most semmi hatalma a foglalás és ölés mámorától megszállott emberek fölött. Alkonyat előtt szél kezdte borzolni a mezőséget. Megálltak egy percre. Az élen járó lovasok egyike leszállt, és a földre hajtotta fülét. Alboin előreugratott. — Mit mond a föld, Alain? — Erős had tapossa, király! — szólt a lovas, és nyugatnak mutatott. — Tömören járnak, és nagyon iparkodnak. Ot is lehet amarra, épített út. — Mennyi ember? Hallgasd még egyszer! Alain megint lapított a fűben. Köröttük egy pisszenés ,354