Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

tán, csak pazarlom a drága petróleumot. Most sem mondhattam meg az igazat, hogy szándékosan halasztottam vacsora utánra a tanulást meg az oktaéder készítését. Soká akartam ébren maradni, de nem az éjszakai szerelmes enyelgésükre voltam kíváncsi, annak régen nem volt számomra ingere, a csiklandós titokzatosság kipárolgott belőle, mint a szénsav az állni hagyott szódavízből. Engem váltig az izgatott, miért könyörgött annyit az anyám, hogy apa menjen orvoshoz, és gyógyíttassa magát. Szegény embernél a láz, a meghűlés valóságos pihenő, ágyban heverhet, jobb ételt kap, nagyokat aludhat nappal is. Ismertem már ezt a kisemberi igazságot, mi nem voltunk ugyan olyan szegényék, de apa kora hajnaltól késő estig dolgozott, a munkában nem kímélte magát, ráfért a pihenő. Végképp nem értettem, miért volt annyira az orvos ellen. Már lefekvéshez készülődtem, kinyitottam a vaságyamat, amikor a szokott kedveskedő suttogás helyett váratlanul élesen felcsattant anyám hangja: — Ne nyúlj hozzáml... Hagyj békén! Apám csöndesítő, kérlelő szavát nem értettem. Anyám ismét felsikoltott. — Ne... nem akarom! Nem engedem magam egészen tönkretenni! Dermedezve álltam az ajtónál, mint előző éjszaka, és most sem mertem a kilincshez nyúlni. — Ha nekem meg kell dögölnöm, dögölj meg te is! Iszonyú volt! Ilyen durva szavakat még sohase hallottam apám szájából, majd elszédültem, mintha öklével az arcomba csapott volna. Bentről ekkor anyám feltépte az ajtót, és kitántorgott. Zsinórral összefogott pongyolában — abban aludt a fagyos éjszakákon — elrohant mellettem, észre sem vett. — Nem! — ugrottam az útjába, és akkor elengedte az udvarra nyíló ajtó kilincsét. Hová akart rohanni mezítláb, kendő nélkül a nagy hidegben? Ekkor már apám is ott állt a konyhában. — Gyere vissza! — kiáltott rá. Vérvörösre gyulladt az arca, s durván megragadta anyám karját. 33