Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

— Nesze, Jankó! Ilyen finomat még Ferenc Jóska főszakácsa se tudott főzni. Áldozat volt ez tőle, fogsága éveiben annyit éhezett, hogy itthon nem győzte pótolni, de inkább a szeme kívánt több ételt, mint a gyomra. Télvíz idején betegedett le anyám, és halott gyereket hozott a világra. Fiúcska volt, életképtelen koraszülött. Apám egy rongyokkal bélelt ládikóba tette, maga vitte ki a temetőbe, és a sírásóval a fal tövében eltemette. Engem elzavart, amikor vele akartam menni. Anyámat a koraszülés nagyon elővette, kórházba kellett szállítani, s míg odavolt, Lina nagyanyám viselte gondunkat. El sem tudom képzelni, mi lett volna velem, ha azokban a napokban nincs a házban, és nem fékezi meg az apámat. Akkor kezdődött a baj vele, talán már azon az estén, amikor a temetőből nagy kerülővel kapatosan hazavetődött. Máskor is megesett, hogy mélyebben nézett a pohár fenekére, de sohasem részegedett le annyira, hogy tört és zúzott vagy durva szavakkal ránk támadt volna. Inkább csöndes volt, valami szomorú nótát dúdolt maga elé, elködösödő szemét elfordította rólunk, és két dalocska között halkan nevetgélt magában. Furcsa volt ez a nevetése, engem megfélemlített. Ki tudja, miféle emlékek elevenedtek fel benne, elködösödő agya miféle gondolatokkal birkózott, olyan volt ez a mámorossága, mintha valami láthatatlannal kelt volna birokra, s mikor abbahagyta a dúdolgatást, mereven nézett valamerre a semmibe, s halk sóhajtások, elharapott nyögések jelezték, hogy valami ég benne, kínlódik, de nem tudja kimondani. Szerettem volna odamenni hozzá és megkérdezni tőle: Mi bánt, apa? Nem mertem megtenni. Elég részeg embert láttam én már, hogy megérezzem, ez nem az a bamba révület, amibe sok mámoros ember esik, érezhette az anyám is, mert gyengéden szólt hozzá: Szedd össze magad, Petřík, gyere, lefektetlek. Letérdelt eléje, kifűzte bakancsa zsinórját, š apám türelmesen hagyta, hogy a szobába terelje és lefektesse. 28