Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

Más asszony másnap az ura szemére veti, hogy esztelenül elherdálja a keresetét, cimborákat itat az olyan pénzből, melynek minden garasa kell a házban ruhára, lábbelire, jobb ételre. Anyám egyetlen rossz szót nem mondott, talán éppen a hallgatásával érte el, hogy apám ilyenkor kedvesebb lett, és hetekig kerülte a kocsmát, hiába hívták a barátai egy féldecire. A hajnali hidegben megkívánta a szíverősítőt, de sohase láttam, hogy pohárkánál többet ivott volna abból a szilvapálinkából, amit az útjairól hazahozott. Akkor este mintha a pokol szabadult volna el, ilyen féktelennek és mocskos szájúnak még nem ismertem. Az ételbe csak beletúrt kanalával, s mert pálinkától felmart ínyének nem ízlett, lesöpörte az asztalról a tányért. Nagyanyi rémülten szedte fel a cserepeket, a parókián sohase láthatott Ilyen vérben forgó szemfi, ordítozó részeget. Csitítani próbálta, de apám ellökte magától, s mikor én közéjük álltam, úgy vágott szájon, hogy elöntött a vér. Először ütött meg életében, kimondhatatlanul fájt, úgy éreztem, halálomig nem felejthetem el. Pedig azóta sokszor megütött, egyszer az emeletről leszaladt Friedmannék mentettek meg attól, hogy kemény öklével agyon ne verjen. Először történt az is, hogy betántorgott a szobába, és sárosan, ahogy megjött, leokádott ruhában rávetette magát a tiszta ágyra. Nagyanyi nedves kendővel az arcomat törülte, nem voltam én már akkor az ölébe kívánkozó kisfiú, szégyelltem volna hozzábújni, de ő magához vont, és csöndes szóval vigasztalt: — Nem tudja, mit csinál... A bánat elvette az eszét. Ne haragudj rá, lelkem. Lehet-e bánat és fájdalom olyan nagy, hogy másnak bánatot és fájdalmat okozzon? Nem adhattam igazat nagyanyinak, túlságosan mély volt a seb, amit apám ütött rajtam. Drága nagyanyi, a jóságos szívével mentséget keresett apámnak, őrizzem meg a tiszteletet iránta, szeressem csak tovább; a verést felejtsem el. Galambom, az ütéseket el kell viselni, meg is kell bocsátani, idővel elfelejteni, mert élni, boldog29