Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

gyengeséget mutatnia. Arcát elfutotta a pír, mintha vére meggyúlt volna, és kivetné lángját. Nem ejtett könnyet, úgy állt ott, felmagasodva, túlnőve a szálas legények alakján, már királyin, ahogy éjszaka a visszhangnak elkiáltotta álmát. Csak egy kérdése volt: — Mikor halt meg apám? — Este holdkelte után. — Holdkelte után ... — mormolta utána Ago. Odalépett Alboin elé, és térdet hajtott: — Üdv néked, királyom! A legények körülfogták Alboint, pallosuk tisztelegve a magasba lendült és ujjongva kiáltották: — Alboin király! A hegyek tömören visszabúgták: — Alboin király! Az éltetés kicsalta a haldokló Pemmót a sátorból. — Egyetlen uram! — rogyott le Alboin elé. Ketten is odaugrottak hozzá, hogy felsegítsék térdéről, de kezük már halottat érintett. Alboin egy intéssel hallgatást parancsolt a legényeknek, majd felszegte fejét. Friss izgalom járta át, lángot vetett arca, éles vágású orrának cimpái remegtek. — Még nem vagyok király! Ti is tudjátok, a választás a főemberek joga. Keményen, súlyosan csengtek szavai. — Brigetióba megyek! — Vigyázz, Alboin, a halálba mész! — állott elébe Helmekisz véznán. Ketten szemtől szemben: testvérek, egy anyatej neveltjei, s Alboin mintha az anyatej minden melegét elvette volna tőle, olyan törpe volt mellette Helmekisz, sovány testével és okos, finom fejével. — A koronámért megyek! — lobbant fel indulatosan Alboin. Ez volt a búcsúja. Lóra kapott, és elvágtatott. Egyedül, kísérők nélkül. Vissza se nézett többé. ,259