Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

ö Rövid volt a gyász ünnepe. A pusztító ragály hamar hazaűzte a temetésre összesereglett főurakat. Az őszi köd fojtón nehezedett a lapályra. Marasztaló sár lepte el az utakat, a lápok és ingoványok felől vastagon ömlött a fertelmes, betegítő nyirok. Alboin is elhagyta Brigetiót. Aquincumba ment Lethuhoz. Tője megtudta, hogy a félszemű Klef herceg betegen fekszik. Kief a Beleosz nemzetségnek volt a feje, csaknem tíz esztendővel idősebb nála, és egyetlen számba vehető vetélytársa a királyválasztó thingen. Klef tapasztalt harcos volt, a hercegek és grófok tanácsában szóvá teheti fiatalságát. Gyorsan búcsúzott Lethutól, és Klef birtoka, Sopianae felé tartott. Útján régi társai kísérték, föltétlen hűségre felesküdött híve mind. Elszánt, vakmerő sereg, testőrség, amely eleven falként védte urát. Csak Pemmo, a legények legvidámabbika esett ki a sorból. Klef elrémült, amikor a rárohanó kis sereg hírét vette. Az ősz nyirka őt is ágyba döntötte, de már lábadozott, csak esténként bágyasztotta a láz, és csontjait szaggatta a csúz. — Légy elnéző, hercegem, ha nem hagylak pihenni — köszöntötte Alboin a félszeműt. — Mit kívánsz, királyfi? Tanácsom kellene vagy írástudó emberem? — kerülgette Klef óvatosan a szót. — Jól mondod: a tanácsod! Azt akarom, hogy te légy mellettem a legfőbb bíró, ha a nagy tanács méltónak talál a longöbárd koronára. Klef valami csapdától tartott, ez a váratlan ajánlat lefegyverezte: — Szívvel és lélekkel álltam felséges apád, Audoin király mellett. Uralkodóm volt, hűséget fogadtam neki. így követlek téged is, herceg! Csókkal, testvéri öleléssel és kézfogással pecsételték meg a hűségesküt. Klef ott tartotta birtokán Alboint, de mihelyt harapós foggal jelentkezett az első fagy, maga ,260