Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld
Égö föld
Darvak húztak a magasban, friss szél kerekedett, és tovahajtotta a naptól rózsásra festett felhőket. Az öreg hun már érezte, hogy nem törnek az életére, a ménest is békén hagyják; ezek az idegenek nem jöttek sem ölni, sem rabolni. Csak az nyugtalanította, hogy egy vénember kivételével ifjú valamennyi. Követségbe éltesebb, kipróbált harcosok járnak. De hiába töri a fejéf, hasztalan faggatná őket, nem érti a nyelvüket. Intett az unokáinak, és egy faggyas birkát vágott le. Az ifjak málhájából előkerült a reggel elejtett két vadmalac, és csakhamar vígan falatoztak a nyílt tűzön sütött húsból. Sekélyes tó vize csillant a közelben. Az ifjak megitatták lovaikat, és nyeregbe pattantak. Lóra ült az öregebb bojtárlegény is, és előreugratott, hogy az utat mutassa. A jóllakottság kicsalta az ifjak torkából az éneket. Harsányan szállt égnek a dal, fölverve a roppant rét csöndjét. A fűben nyúl lapított, rétisas kóválygott fölötte, és felborzolt szárnnyal csapott le a magasból. Csak lezuhant, egy suhintással érintve a földet, és karmaiban ragadta magával a visító nyulat. Alkonyatkor megállt a bojtárlegény, és délnek mutatott, amerre fáradt sugárkévéket hullatott a nap. A szürkülő távolban fák tűntek fel. — Mindig arra, nagyúr — mondta búcsúzóul a bojtár. — Ha két hajnal rátok virradt, vége a nagy erdőnek. Ott hányják a hegyet a gepidák. Sátrastul, szekerestül ott vannak mind, asszony, gyerek meg ember, aki fegyvert forgat. Sokáig állt még a mezőn a jász lovas, míg az ifjak délnek vonultak a gyorsan sötétbe boruló ég alatt. Mikor viszszanéztek, még látták, amint lovával egybenőve beleolvad az est kék magányába. Két napba telt, míg általvergődtek az új vadonon. Egy irdatlan mezőség közepén felbukkant aztán a bojtár emlegette földkupac. Körülötte, végig a mezőn, sátrak és leveles színek álltak. Lomha vizű patak szelte át a síkot, néhány szomorúfűz lógatta indáit a vízre a sátrak közelében. ,233