Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

őrszem haladt elöl, kantáron fogott lovával térdig gázolt az avarban, és óvatos léptekkel próbálgatta, kémlelte az embert lovastul elnyeléssel fenyegető ingoványos talajt. Itt-ott pallossal kellett csapást vágni a sűrű cserjésben. Ez a bizonytalan út jócskán próbára tette az ifjak türelmét, és kimerítette erejüket. 1 Alkonyatkor elcsigázva vertek tábort. A föld kisebb hullámot vetett itt, és a széltől óvott dombhajlatban hatalmas máglyát gyújtottak. A lovak kipányvázva legeltek mellettük. Az égnek csapó lángok közelében könyökükre támasztott fejjel heverésztek az ifjak, és Agót hallgatták. Sokat tudott erről az erdős, lápos ősvadonról az öreg. Valamerre embernek kell itt laknia, kóbor lovasnépnek. A rengeteg nem nyúlhat messze, mert ez a lovasnép csak a lapályt szereti, ahol végtelen a tér, és az ég összeér a füves síkkal. Éjszakára négyfelé is tüzet gyújtottak. A tűzöv belsejében összedugott fejjel aludtak a lovak. Az éjben fölébredt a rengeteg. Sakálok vonítottak a távolban, a sötétben farkasszemek parázslottak. A lángoktól megfélemlített fenevadak nem merészkedtek közelebb. Az őrök pallosukra támaszkodva kémlelték az eget. Hangja, illata és ezer mozdulása volt a sötétnek. Bókoló, fenyegető árnyékok buktak a felszálló köd opálos folyamába. Éjfélkor fölkelt a hold, és hirtelen színnel telt meg az egész rengeteg. Valami puha s ködös fehérség kezdett világítani benne. Alboint nyugtalan álom gyötörte: a sebes homlokú rab hajolt föléje; forró lehelete az arcába csapott, a vér megindult sebéből, nehéz, fekete cseppekben csorgott, és rája hullott... — Ki vagy? — próbálta Alboin eltaszítani magától. — Visszaadom a szabadságod, csak kapjam meg a fegyvereket. Hercegi szavamra fogadom, szabad leszel. — Én szabad vagyok, a rab te vagy! — hangzott a csúfondáros válasz, és a vörösfekete vérfolyam elborította az alvót. ,230