Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Alboin felnyögött. Amikor kinyitotta a nehéz álomtól bedagadt szemét, Helmekiszt látta térdelni maga mellett. — Mi bajod? — faggatta a ferdevállú. — Rossz volt az álmod? — Rab ember vére ömlött rám — felelte Alboin, és a nyakát, mellét tapogatta, mintha még magán érezné a vért. — Vajon mit jelent az álom? Helmekisz nem talált rá magyarázatot, de hajnalban a vén szkáld megfejtette: — A rab, akiről azt mondod, herceg, hogy egykor szabad ember lehetett, terved sikerét jött jelenteni álmodban. — És a vér, az ömlő vére? — Azt jelenti, hogy királyi bíbor vár rád. Nincs okod többé félni Hildikisztől. A korona a tiéd lesz, ha apád, Audoin király örök álomra hajtja le fejét. Alboint jókedvre derítette gyötrelmes álmának megfejtése. Nem kutatta, mint hibázik rá az énekes, hogy egész este Hildikisz járt az eszében. Azt a nyakas rabot pedig, aki betörni merészelt álmába, megöleti, hogy többé ne kísértse! Friss lendülettel folytatták az utat. Alboin az őrssel Agót küldte előre. Az öreg jobban tájékozódott a bő áradással nyugatnak ömlő patakok és vadvizek között. A sűrű bozótban felvertek egy vaddisznócsordát, nagy hajrával utánairamodtak, és kelevézzel megsebeztek két süldőmalacot. Ago kést nyomott a halódó párákba, elfolyatta vérüket, és az ifjak nyomban kizsigerelték őket. — Jó ebédünk lesz — biztatta őket az öreg. Az elejtett vadat rákötötték a málhát cipelő lovakra, és folytatták útjukat. A bükkök közt néhány égre törő nyír karcsú törzse fehérlett. Ago megállt, és a nyírekre mutatott: — Jó jel... Amott vége a vadonnak. A nyírfák után egy darabig még folytatódott az erdő, aztán alacsony cserjésben Vágtak utat. A tavaszi napsütésben párázott a föld, a levegő tele volt ingerlően édes, fűszeres szagokkal. A nap egyre melegebben tűzött; a mocsárhúr szirmain még csillogott a harmat, a vadvizek szélén sárga ,231