Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

t alatt az ágyásokat öntözte, a boltosasszony nagy csokrokba kötötte a lenyesett virágokat. Akkoriban a Fő utca sok házának volt még kertje, valamennyi közt ez volt a legszebb és leggondozottabb, lenyúlt a Patak utca házainak hátsó kerítéséig. Minden tavasz elején Karsai úr, a városi kertész ásatta fel legényeivel az ágyásokat, ő adta a virágmagvakat és vegyszereket, arra is ügyelt, hogy a gyümölcsfákat idejében herny ózzák, ellássák mindennel, nagy szárazság idején azokat is öntözzék. Virágzásuk idején tanultam meg a sugaras virágú magas georgina, bíborszínű mályva, ősszel virító, sokféle színű krizantém, őszirózsa nevét. Sárga tearózsa, fűszeres illatú, vérpiros dupla szegfű, verbéna és évelő rozmaring annyi volt a kertben, hogy illatuk elnyomta az istálló trágyabűzét. Egy őszi délutánon Náckó, a három Friedmann fivér legfiatalabbika behívott engem és Jankót a kertbe. Az udvar végében lakó kocsis fia volt ez a Jankó, széles szájú melák, egyidős velem, egy osztályba jártunk; megszoktam, hogy nem vesz tudomást rólam, mintha levegő lettem volna. Más fiúk is megtették, ő talán csak majmolta őket. Náckó úr összeszedetett velünk egy kosárra válót a földre hullott álmából. — Szedhettek belőle magatoknak is, csak a fákról tépni nem szabad — intett minket. Jankó telerakta a két zsebét, az ingét is annyira, hogy nyakáig hurkára dagadt, s közben hol az egyik, hol a másik almába kóstolóul beleharapott. Kukacosak voltak ezek a földre hullott almák, korábban megértek, mint a fán maradottak. A nedves fűben harmadnapra elrohadtak volna mind, ó, Náckó úr tudta, miért jótékonykodik velünk, de ez csak később fordult meg a fejemben, akkor eltöltött a hála, még Jankóra is olyan szeretettel néztem, mintha a házba költözésük óta kenyeres pajtásom lett volna. Mikor látta, hogy egy messzire elgurult szép álmát megtorlók, és szárazon dugom a zsebembe, csodálkozva rám szólt: — Miért nem eszed meg? Érett és édes. 22