Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

futott fel a reszketés, a háta megvonaglott, de helyéről nem mozdult. — Bűvöli... Megverte a szemével! — suttogták az ifjak. Csodás, ritka színjáték volt. A szájuk kinyílt, alig hallhatóan lihegtek, és tágra nyílt szemmel meredtek a szkítára, mintha bűvölése őket is hatalmába kerítette volna. A vörös ruhás már a ló közelébe ért. Lassan oldalt fordult a ló feje, és a sámán keze a nyaka felé nyúlt. Megragadta a fülét, és egy szökkenéssel a hátán termett. Ügy szőrén megülte. A ló remegett, de nem vetette le magáról. Tűrte, hogy a sámán zablát rakjon rá. — Kezes báránnyá lett! — szólt lihegve Helmekisz. Alboin szinte érezte, hogy a ferdevállú mögötte áll. Előredőlve bámul, az izgalom kiveri a homlokát sűrű verítékkel. Mögötte áll, mindig a nyomában van, hozzátapad, mintha az árnyéka volna. 2 Az indulásuk előtti éjszakán Alboin felriadt álmából. Egész teste tűzben izzott, valami új, csillapíthatatlannak tetsző szomjúság égette torkát. Gerjedelmes volt az álma. A vére viharosan forrt. Lerúgta magáról a prémtakarót, és kiment a tábortűznél vigyázó soros őrhöz. Ügy gyújtották itt a védett téren a tüzet, mintha már úton és idegen földön verték volna fel a sátrakat. Alboin elnézte a violasötét ég alját, a sűrűn hunyorgató csillagokat, és orra remegve szívta az éj illatait. — Fekete paripákkal álmodtam — szólt az őrhöz, egy sebforradásos arcú legényhez, akit Gizulfnak hívtak. Gizulf várakozóan tekintett a hercegre. — A fekete paripák szerencsét jelentenek. — Te mondod, akit egy fekete mén rúgott meg az orcá,220