Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

don?! — nevetett Alboin. Éles pata nyoma volt a félholdas vörös sebhely Gizulf szája fölött. — Én már inkább szép lányról álmodnék — kacsintott rá Gizulf. Alboin bőre megborzongott, még idegeiben remegett az álma. Most ébren is érezte a könnyű szédületet, ahogy a síkos és puha fehérségbe hull, és sima karok fogják körül. Egész ménes viharos dobogása visszhangzott a fülében. A vére küldi ezt a különös, zsibongó muzsikát, és alaktalan, ködös vágyakat ébreszt fel benne. Virrasztott Gizulffal, míg a fáradtság elbágyasztotta és visszaűzte a sátor meleg prémei közé. Alig derengett, már ismét talpon volt. Ébresztőt fúvatott. Az ifjak pillanatok alatt lehányták magukról a prémtakarókat, és lázas rakodásba fogtak. Hajnalban útra készen felsorakoztak a régi római palota előtt. A király kijött kíséretével a térre. Végignézett az ifjak nyalka csoportján, és arca elégedettségtől sugárzott. Itt várakozott előtte az ország ifjúságának színe-java, csupa szemrevaló, kardforgatáshoz értő legény, és köztük a legderekabb, a fia, Alboin. — Indulunk, felség — szólt a herceg, és búcsúzásul szokás szerint vállon csókolta apját. Az apa meghatottan nézte az indulás izgalmától kigyúlt arcú herceget. — Merre, fiam? — Gepidiába! — kiáltott fel harsányan Alboin. Pillanatnyi döbbent csend

1 támadt, aztán ujjongva felordítottak az ifjak. Az egész tér visszhangzott összecsapott pajzsaik érces döngésétől. Ilyen izgalmas, pompás kalandot egyikük sem remélt. Csapatuk előtt a béke fehér zászlaja leng, mégsem tudhatják, milyen lesz a fogadtatás. Merész a vállalkozás, de csak így szép igazán, hogy a veszély forrósága színesíti. A béke fehér lobogójával betörnek legnagyobb ellenfelük birodalmába; nem kerülik, de keresik a veszélyt, szembenéznek vele. Pemmo rettentő izgalmában véresre harapta ajkát. Vajon ,223