Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Gyönyörűséges volt, ahogy megtorpant a mén, és szőre lángolt a hátán. Ugrásra már nem maradt tér, és későn fordult, mert patái mögött is dorong zárta el az utat. Ott maradt habos tajtékot hányva és remegő ínnal a négyszögben. Akkor a csikósok vastag kötelet dobtak a nyakába, és lefogták négyfelől, hogy tüzes bélyeget süthessenek a farára. Alboin gyakran látta, milyen szörnyű dühvel tör ki börtönéből a megkínzott vádló. Az ereje akkora, hogy négy csikóst is meghemperget. De a kötelek addig fogják és addig gyötrik, míg betörik, és tűri, hogy a pányva lefogja. Amikor először látta, szerette volna odakiáltani a köteleket kegyetlenül markoló legényeknek, hogy eresszék szabadon a lefogott vadlovat. Később megértette, hogy a szabadság már nem használna. Újra meg kéne így sanyargatni, és ez a halála volna. Se vizet, se szénát nem akar az ilyen ló többé. Mintha lélek volna benne. Akár az ember, ha odavész a szabadsága, és mások rabjává válik. De ha a ló egyszer harap a fűből, amit a csikós vet eléje, hamar megszelídül, és a nyerget is megtűri lassacskán. Csak a füle mögött marad seb a kötőf.éktől — az örök jel, hogy szabadulni próbált... Amint az ifjak megjelentek a mezőn, a sámán észrevette Alboint, és bókolva jött elébe. — Látni akarom a mesterségedet — mondta a herceg. — Csönd kell a munkámhoz, igen-igen nagy csönd — felelte a sámán. A zajongó ifjak nyomban elnémultak. Ott maradtak az itatónál, és mohó tekintetük a szkítára tapadt, aki vérvörös köpenyt borított magára, s úgy indult egymagában a lovak felé. A távolban legelésztek egy csomóban. A sámán gyors léptekkel sietett feléjük, vörös köpenyének Jcét szárnya a magasba lebbent; olyan volt, mint egy fűben járó, vörös tollú, hatalmas madár. Ekkor abbahagyta az egyik ló a legelést, kivált a csoportból, és figyelmesen a szkíta felé nyújtotta nyakát. Mereven állott, várt, és nézte a vörös alakot, ahogy lassú léptekkel közeledik hozzá. Most megremegett minden ina, és izma feszült, a sörényéig ,219