Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

ba, a frontra söpörte őket, hogy valahol végképpen elvesszenek, eltűnjenek nyomtalanul. Senki sem tudta, hol a sírjuk, hol enyészik a testük, Galícia sarában vagy a szentek nevét viselő talján hegyek sziklás kőrengetegében. A halál mindennapivá szürkült, hozzátartozott az életünkhöz, el sem tudom képzelni a gyermekkoromat az Ilyen családi bajok, sűrű halálhírek nélkül. Tízesztendős voltam éppen, amikor az Invalidusok Háza mögötti Jerikó utcából a Friedmann-házba költöztünk. Nagy emelkedés volt kikerülni a patkányoktól hemzsegő, csatornázatlan külvárosból a város kellős közepébe, a Fő utcába. Május elsején költözködtünk, kevéssel azután, hogy édesapám hazajött Szibériából. Alig emlékeztem rá mint élő emberre, hiszen már tizennégyben bevonult, és fogsága előtt ritkán vetődött haza. Szüleim esküvői képe a kettős családi ágy felett függött egy aranyozott keretbe foglalt szentkép alatt, melyen a hét tőrrel átdöfött szívű Szűzanya osztotta áldását felejthetetlenül bánatos mosollyal. Apám arról a képről mereven pillantott rám, huszárosnak mondott, harciasan hegyesre pödört bajusza riasztott, inkább az anyám tág szemű, kedves arcát csodáltam. Vacsora után, ha anyámnak nem volt mosással vagy foltozásai dolga, mindig róla mesélt, s a lelkemre kötötte, hogy imádkozzam érte, hozza vissza a jóisten közénk, áldott Jó ember, a derekasság mintaképe, szeretni és tisztelni kell őt. Hazatérése után az első napokban még riadoztam és húzódoztam tőle, az anyám engem alig látott, csak őt szolgálta ki, neki kedveskedett. Azon a tavaszon hiányzott nekem a Tetvesligetnek csúfolt mély várárok is, a Jerikó utca meg a Bástya kis rongyosainak birodalma. Nem volt oly csábítóan tágas, mint a kövér fűvel benőtt Nagyrét, ahol délelőttönként katonák gyakorlatoztak, délután a nagy fiúk, gimnazisták rúgták a labdát. A Tetvesligetben nem parancsolt nekünk senki, ott mi is labdázhattunk, sárkányt eregethettünk kedvünkre, mezőőrnek színét se láttuk. 20