Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

Amikor harmadszor vagy negyedszer ébresztett fel így, már vádoló szemmel nézett. — Hagyd abba azt a hóhérmunkát, Jankó. Látod, mire mégy vele, belebetegszel. Kötél volt a nyakamon, és nem téphettem le magamról. Egy rántás kell csak, és megfulladok. A mellem nem szabadult meg a súlyoktól. Nem volt erőm, hogy tiltakozzam. Ne vádolj meg hóhérsággal, inkább értsd meg kétségbeesett helyzetemet. Nem áltatom magam a csodafegyverekkel, van annyi magamhoz való eszem, hogy belássam, alulmaradtunk, már csak idő kérdése, hogy egészen legyűrjenek. De hogyan valljam be neked, hogy más félelmek szorongatnak. Talán neked, egyedül neked elmondhatnám, ha még szeretnél, ha érezném, hogy annak a régi szerelmednek, a mi nagy boldogságunknak egy kis darabja még megmaradt benned. Odaadod a testedet, ha megkívánlak, de már nem vagy igazán az enyém. így van, nem szépíthetem, nem fordíthatom vissza az időt, nem tehetem jóvá, ami azon a napon történt, amikor az a béna vénaszszony meghalt a mentőkocsiban. Azt hittem, hogy megbocsátod, s idővel elfelejted, de nem felejtetted el... Ha most elmondanám, milyen rémek ellen hadakozom, talán az a kevés jóérzésed is elmúlna, ami megmaradt benned, vagy meggyűlölnél, mélyebben és még nagyobb haraggal, ahogy az apád gyűlöl engem. Hallgatnom kell, nem oszthatom meg vele a félelmeimet, egyedül kell hordanom a titkomat, ha összeroskadok is alatta. A reménytelen, sötét telet nem követték derűs, felszabadító napok, összeomlóban volt a front, egyetlen józan német sem hitt többé a fordulatban. Csak a Vrabec- és Prokop-félék, meg a mafla Málekek nem józanodtak ki majd hét éve tartó mámorukból. De nekem nincs jogom, hogy elítéljem őket: az én bűneim százszor súlyosabbak. Az orosz már ott állt a Vág bal partján, s ha átlépi a folyót, csak néhány nap a világ. A város németjei, náci hatalmasságai katonai teherautókon és lovas szekereken már hetek óta mentették vagyonu,206