Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

kat a Birodalomba, aztán maguk is futottak, ki hogyan tudott. Parancs jött, hogy mi is indulunk, vihetjük magunkkal családunkat is a közeli Ostmarkba. Március utolsó napján szóltam Terkának, hogy hajnalban indulunk, az öregek itt maradnak, a két gyereket visszük magunkkal. Terka fagyosan, szinte kővé dermedt arccal fogadta bejelentésemet, mintha nem a mi életünk halálos összeomlásáról, hanem idegen emberek meneküléséről lenne szó. — A te holmidat, amire szükséged van, becsomagolom a hátizsákodba — mondta. — Ami pénz, aranyholmi, ékszer van a házban, mind a tiéd, viheted magaddal. De én itt maradok a gyerekekkel. — Megőrültél? ... Nem akarsz velem jönni? — Nem! ... És te nem kényszeríthetsz rá, hogy veled szökjünk. — önként kell jönnöd, a magad jószántából. Te hozzám tartozol. A gyerekek is. Nem hagyhatjuk el egymást! Már könyörögtem, nem követelőzve, hanem porig megalázva, sírva könyörögtem. Terka hajthatatlan maradt. Könyörtelen keménységgel a szemembe vágta végül: — Nekem nincs mitől félnem. Minket nem érhet bántódás. De veled végeznek, téged a tieid akasztanak fel, ha maradsz. Eredj hát, fuss előlük, amíg nem késő! Mintha tüzes parázsat, lángot dobált volna rám, úgy álltam ott égve és fuldokolva: — Kik végeznek velem? — Hagyd abba az alakoskodást. Jól tudod, hogy kik ... A véreid! ök, akikkel álmaidban hadakozol... Hát ők az erősebbek! Valaki visszajön közülük, és jön a számonkérés. Jaj neked akkor! Nem volt ez az én asszonyom, nem ő szülte nekem a két gyermekemet. Valaki más, egy idegen asszony mondta ki az ítéletet, az én halálos ítéletemet... Kint a ház előtt háromszor sürgetőn dudált a teherautó sofőrje. Tíz perc múlva lett volna hat, és hatra volt kitűzve az indulásunk. Anyámtól már búcsút sem vehettem. Terka nem ,207