Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

ha eszelős gyűlöletemben nem akarom elpusztítani az ő régi kedvesét, a „fiatalurat". Bár engem hurcoltak volna el a lelakatolt kocsik egyikében, én vesztem volna éhen, engem nyelt volna el egy bánya mélye, engem fojtott volna meg a gáz! — és nem őket, akiknek véréből való vagyok! — Most mi lesz, fiam? — tapadt rám az anyám szeme. — Mi lesz? ... Meg kell ölnöm magam! Anyám felsikoltott. — Nem tudja meg senki, esküszöm. Hallgatni fogok, mint a sír. — Hát akkor hallgasson, ha nem akarja, hogy végezzek magammal... Űgy éltem, mintha két emberből, két lélekből gyúrtak volna eggyé, és most kettéhasadtam. Az énem egyik fele eszeveszett dühvel teljesítette a parancsokat, részt vett az üldözésben, az embervadászatban, félelemből és józan megfontolásból, hogy csak így takarhatom el a titkomat, csak így akadályozhatom meg, hogy ki ne pattanjon. A másik fele iszonyodva nézte ezt a zuhanást, fenevad életemnek átkait, és nem volt ereje, hogy a szakadék széléről visszarántsa és legyűrje a gonoszt. Erős szervezetem minden betegséggel, téli hűléssel könynyen megbirkózott, de ennek az emésztő lázamnak nem volt sem orvosa, sem gyógyszere. Éjszaka véres pofájú, iszonyatos karmos bestiák vettek üldözőbe; más rémek voltak, mint gyermekkori álmaim mesebeli szörnyei, akik elől megfuthattam, két karom szárnycsapásaival a magasba szállhattam. Most hiába csapkodtam, nem tudtam felemelkedni és menekülni: fogva tartott a föld, a lábam süppedő mocsárba ragadt, a ragadozók elkaptak, nem tudtam magam kiszabadítani szörnyű karmaikból. Rémálmaimból Terka rázott fel. — Mi bajod, Jankó? Rosszat álmodtál? — Szörnyek üldöztek és elfogtak. Világosságot gyújtott, megitatott, és csillapítót adott. Égve hagyta a lámpát, amíg megnyugodtam. ,205