Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

Királyi trónusodhoz. Színed előtt leborulok, Szegény bűnös, elájulok, Égő füstnek illatával, Uram, neked udvarlok. Ministráns koromban nemegyszer az ajkamon volt, hogy megkérdezzem: Nagyanyi, a Horák esperes úr a nagyapám? Mindig magamba fojtottam a kérdést, nem azért, mert pofon csattant volna az arcomon, de a szégyen tartott viszsza, a szemérmem tiltotta. Akkoriban otthon már jegyre adtak mindent; tojásra, vajra és húsra csak a tehetősebbeknek és a feketézőknek telt, de mi sohase feküdtünk le úgy, hogy a morzsákra hulló kesernyés kukoricakenyér mellé egy tányér meleg levest ne kaptunk volna. Ha Lina nagyanyinak dolga akadt a városban, sohase jött üres kézzel, a szatyrában, a hátára kötött batyujában mindig akadt számunkra egy kis kalács, aszalt gyümölcs, hüvelyes kerti vetemény, karácsony táján kolbász, disznósajt és más finomság, ami megmentett az éhezéstől. Télvíz idején Ondrejkó, a harangozó egy-két zsák burgonyát s tüzelőfát hozott. Az esperes küldte, ez kijárt nekünk, hiszen — így hittem — édesanyánk a lánya volt, és mi hárman az unokái. Két esztendeig siratta édesanyám az apámat; valaki holt hírét költötte, de nem volt igaz, hivatalos értesítést nem is hozott a posta. Aztán .váratlanul gyors egymásutánban három rózsaszínű levelezőlap jött a svéd Vöröskereszt útján: apám darabos, dülöngő betűivel megírta, hogy szuronysebe szerencsésen begyógyult, kényszeríteni akarták, de nem állt be a cseh légióba, szerencséjére elvitték egy nagy gazdaságba dolgozni, s most fogolysorsa a Csendesóceánig vetette. Más gyerekeknek is háborúban járt az apjuk, s jöttek a levelek, hogy sebesülten kórházba kerültek, majd nagy ritkán néhány napra, két hétre hazavetődtek, otthon egy kicsit megmelegedtek, aztán a parancs újra a kaszárnyákig