Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

Irigységet keltő kiváltságaim voltak. Pöttömnyi koromban besurranhattam a sekrestyébe, s elnézhettem, hogyan adja rá Ondrejkó, a harangozó az esperes úrra a térdig érő, arany- és ezüstfonállal kivarrott díszes karinget, és veti vállára a tenyérnyi széles stólát. Később piros vászonnal szegélyezett fehér inget kaptam, a lábamig hullott, és hamar megtanultam illedelmesen térdet hajtani a főoltár előtt és ministrálni a miséken. Vasárnap kilenckor megtelt a templom ájtatos hivőkkel, fekete kendős, sötét ruhás, komor arcú asszonyokkal, színes rokolyás fiatal lányokkal. Hátul, a szenteltvíztartónál megilletődve szorongtak a pajtásaim, üstökük bozontjait fésű szedte rendbe, szeplős képük vereslett, mintha kefe sikálta volna. Amint utolsót kondult a harang, csengetéssel jeleztem az esperes úr érkezését. Elrebegtem a miatyánk felét Lojzóval, a másik ministránssal, a jegyzőék fiával, s mindig az én feladatom volt, hogy úrfelmutatáskor és áldozásra háromszor zördítsek a fényesre dörzsölt acélcsengőkkel. Az asszonyok és lányok ájtatosan hajoltak fekete bőrtáblás imakönyvük fölé, morzsolgatták a rózsafüzért; férfinép alig akadt a hivők sorában, azok elnyűtt bakancsban, rongyos mundérban őfelsége dicsőségéért ásták a világ négy sarkán a lövészárkokat, és hulltak rakásra a pergőtüzeket követő rohamokban. Valahol messze tőlünk halomra ölték egymást a férfiak, szenvedtek és meghaltak, ennyit már gyerekfejjel tudtam, s ez elég volt, hogy meggyűlöljem a háborút. Gyűlöltem azért is, mert elragadta tőlünk apámat, és édesanyámat oly sokszor találtam sírva. A Mária-énekekre a nagyanyi tanított. Mély zengésű, szép alt hangja volt, nekem meg a csengettyűkkel versengő harsány, de tiszta szopránom. A legszívesebben ezt dalolgattam vele: Bemegyek szent templomodba, Uram, szent oltárodhoz, Az aranyoszlopok között 18