Darkó István: Deszkaváros

Kitárta az utcára nyíló nagy kettős ablakot. A rajzoló asztal sarkára kezeügyébe tette az üveget és a két poharat. Leült Tamás mellé, mint egy segítő jóbarát. A bezúduló eleven éjszaka elvette a hangjukat. Apró sóhajokkal fújták a hegyek a városra a fenyvesek gyantapáráját. A szaladó felhők között, a kibukkanó égen a sziklák hasadt lapjainak ezüstös szürke csillogása fénylett. A hegytetők havas hidege a légben kalandozott még, de a májusi langyos áramok már szellőlábakon futkostak hegynek fel, völgynek le, a véghelyi utcákon. A Krivány távolabbi homloka az ég pereme fölé emelkedett. A világ túlsó fényei felhatoltak rá és a csúcs villámló pillantásokat vetített vissza a világ ürességeibe. Másfelől is vibrált a cikázó fény. Az elérhetetlen távolság a hegyi világ éjszakai fénynyelvét beszélgette. Indulatokra kész anyaállat mélyen fujtató lélegzése töltötte be a völgyeket. A hegykoszorú roppant mellkasa alatt apró fiókaként pihegve bújt meg a város. Csipegő hangokkal adott jelt magáról. Zeneszó csipegett valahol egy vendéglőben. Elnyújtott emberi szó kelt szárnyra a tetők fölött s néha kutyaugatás jelezte az udvarok életét. A templomtorony erkélyén Buczala Jankó öreg kürtje tizenkettőt tülkölt. Utána álmos nótaszóval szlávos melódiát dalolt a vén tűzőr a városháza felé tekintő erkélyen. A bezúduló csendben a Bisztrica csobbanó ezüstjét is hallani lehetett. Olyan volt az, mint a közeli Vasbánya pénzverőjében a hordóból hordóba töltött ezüstpénz csilingelése. Az egymást váltó parányi hangok porszemként tűntek el az égboltozat roppant terei alatt. — Igen, Tamás fiam — és Gáth János elfordult az ablaktól — még soha sem beszéltem veled Véghelyről. Nem a mai emberekről, hanem a régiekről. A falakról, a boltívekről, a kövekről, a fundamentumokról. Egyszer Sándor nagyapa, az én édesapám ugyanúgy fogott elő engem is, mint most én téged. Meglepődtem én is. Váratlanul ért engem is. Valamiféle sürgős dologgal mentem akkor hozzá s ahelyett, hogy meghallgatott volna, mesével fogadott. Régi történetekkel tartott jól az öreg . . . Én is haragúd100