Darkó István: Deszkaváros

hely mellett fióka-Véghely születik. Sík helyen, a Bisztrica kis lapályán emeli ki majd fejét a földből, öreg mintájától éppen a sík terep különbözteti meg a legerősebben A hegyi Véghely mellett lesz majd egy apró alföldi Véghelyünk is. Kis fodrokkal indult és magasabbra csapott Tamásban a türelmetlenség. — Igen, apám, értem, de mért meséled ezt most nekem? — Nem érdekel ez téged, Tamás? — Egy darabig érdekelt. Aztán más, fontosabb beszélnivalónk elnyomja bennem az érdeklődést. Van más, jelenvalóbb, fontosabb . . . — Te azt hiszed, hogy van. Pedig nincs. Ez a régi unalom mind hozzátartozik a mi fontos beszélnivalónkhoz. Megfogta Tamást vállon és visszaültette a székbe. — Nyugodtan ülj, fiam. Zsúfolt órák várnak ránk. Éppen ezért ne türelmetlenkedj. Kinyitotta redőnyös íróasztala fiókját. Kulcscsomót vett elő, gondosan válogatta a kulcsokat és kinyitott egy szekrényt. Üveget és két breznói pohárkát tett az asztalra. Titkos rőzsetűz lobbantotta erősebb pírra az arcát. Tréfás ujjmozgatással intette Tamást a poharakhoz. Töltött és kérlelően mosolygott. —- Trencséni borovicska. Ajándékba hozta a pallérunk, Havelka. Az Isten segítsen, fiam. Villanó percet sem érezte eddig Tamás másként, mint magát gyermeknek és a tisztelet három lépés távolságában az apját. Pohárral megreszkető kezében, egy leheletnyit elváltozott arcával, bizalmat kérő gyengébb mozdulatával az édesapja most hirtelenében kisarasznyi közelségbe lépett hozzá. Erősebben dolgozó mellük csaknem összeért. — Bocsáss meg, apám, — Tamás szemét a belső meleg bepárázta. — Türelmetlen és ideges vagyok . . . Pedig nagyon nagy érdeklődéssel hallgatlak. — Üljünk a zablakhoz. A levegőn beszélgessünk. 99