Darkó István: Deszkaváros

Talán most, reszketett az ajtó mögött Tamás, talán most megkapja a méltó feleletet. Elektromos szemmel unszolta az anyját: Üsd arcon, lődd keresztül. Hideg kézzel nyúlt a tiszti nadrágja hátsó zsebéhez és üresen tapintotta. Bizakodó hőség öntötte el. Most megkapja a méltó feleletet az őrnagy. Most az ajtó irányába parancsolja őt a szép, hideghomlokú asszony, aki nem veszíthet egyetlen vonásnyit sem abból a képből, amelyet évek során az élet megszokása rajzolt le róla a gyermeke előtt. A riasztó harangozás elállt a Tamás mellében. Jó csengetyűszóval a fiúi szeretet szólalt meg helyette. Milyen nyugodt, okos, szép, fenséges fiatal asszony az édesanyám! Ilyen asszonyról mondják, hogy beléphet még a piszokba is. Lepereg róla, nem hagy nyomot rajta, érintetlen marad tőle. Most cigarettára gyújtott és meggondoltan fújja az első karikákat a levegőbe. Az őrnagy felemelte a hamutartót a szőnyegről és feléje nyújtotta. Átveszi tőle, mint egy idegentől. Köszönetet bólint, de evvel el is inti magától a tolakodót. Nem kiált, nem mutat ajtót, de harsogó semmibevevéssel inti el magától. Ilyen mozdulatot tesz akkor is, amikor egy csúnya hernyót, vagy ráfreccsent sarat kell eltávolítania a ruhájáról. Hurkot fúj cigarettája füstjéből, erős és fojtó gyűrűt. Karikás ostor hurokjához hasonlító az, ahogy befogja vele az őrnagy fejét és a nyakát. Hanem az őrnagy még mindig folytatta: — Nem futó hangulat van bennem, hanem évek óta tartó perzselődés. Évekig jártam-keltem itt maga körül. Semmit sem vehetett észre abból, ami bennem volt. Az első pillanattól kezdve, amikor megláttam . . . — Nem találja kicsit régiesnek ezt a szöveget? — Gáthné megint mosolygott. — Én annak találom, Aladár . . . „Kérem, hogy legyen körültekintő. Fogadja meg nekem, hogy még vár. Bizonyosnak kell lennünk egymásról, valamelyikünk nem fordul-e ineg erről a veszedelmes útról . . Nem konganak ezek a szavak? — Nem találom régiesnek, — az őrnagy lelkesen tiltakozott. — Inkább nagyon is szépnek találom . . . „Nem kis 95