Darkó István: Deszkaváros

keserű víz szaladt a torkába. Elfultan nyelte vissza s megszületett félelem sippant a mellében, amiként ez első levegőre került gyermektüdő. Eddig csak az előnyös, sugaras, szép külsejét ismerte valaminek és most egyszerre eléjetárult a szörnyűséges, riít és véres benseje is. Üregéből kikívánkozó szemmel leste anyja beárnyékolt szépségét. Hangtalanul kiáltozott feléje: Mutass ajtót neki. Utasítsd vissza gőgösen. Háborodj fel rajta önérzetesen. Gáthné puha ujjaival többször is megigazította magasra bodrozott, szőke haját. Arcát a felháborodás helyett kíváncsi derű futotta át. Megmozdult Tamás. Térde gyermekes reszketése egy rezzenésre szinte bebuktatta a szobába. Lendült, hogy beront, megragadja a motyogó őrnagyot és behunyt szemű erőfeszítéssel ablakot tör, a levegő útját, a fülledt szobában. így mesélte Molnár Tóbiás, a doktor bácsi is, nagyon régen, egy lábbadozása alatt, amikor megállt a rácsos gyermekágy előtt, amelyben a mostani hadnagyhoz, Gáth Tamáshoz teljesen hasonló reszketéssel feküdt egy palántaember, az elemista Gáth Tamáska. — Ahogy a szobába léptem, — vájjon kiről mondhatta azt a doktor bácsi — látom, hogy az ablak betömve mindenféle rongyokkal és szalmával. A levegő sűrű, mint a moslék. Lesöpröm a botommal a tömést és kitöröm az ablak üvegjét. Hát a kocsisné — igaz ám, Lajos anyjáról, az öreg Kepenyánéról volt szó, — jajgatni kezd, hogy a téli hidegben megölöm a gyerekét. . . Most voltam megint náluk. Meséli az öregasszony, hogy azóta minden nap szellőztet ő is. Csakhogy akkor, régen még úgy gondolta, ahogy otthon a lazokban. — Az ember joga az élethez elvitathatatlan jog, — szavalt tovább az őrnagy és Tamás megint felállított bálvány lett. — Elvehetetlen, elemi jog. Még az én koromban is . . . Legyen tehát esze . . . Helyesebben ne legyen annyi esze, Jolán . . . Akarom mondani . . . — Megint eltévesztette, — nevetett Gáthné. — Megint csak a nevemen szólított. 94