Darkó István: Deszkaváros

ban. — Halálos ígérgetések. Most aztán nincs több katona a közelben, hát rajtam a sor. — Régen, gyermeki idejében villanyozta meg így, ha titkok birtokába jutott. — Elvégzem a beszélnivalóimat apával, aztán felkeresek valakit én is... Badinyi Klárit. . . Én is megígértetek vele valamit. . . Badinyi Klárival . . . Valami nagyon komolyat. Olyat, hogy hasonlítson ehhez a szép ígérethez, a Marikáéhoz. „Ha megesne, hogy nem jövök vissza, ne ülj többet a hajóhintába, Marika . . . Klári. . ." 13. A sötét előszobában, a padlásszobába vezető falépcső alján világító vonal csíkja fénylett a padló fölött. Az ebédlőből jött a lámpafény vonala. Visszafordult a lépcsőről és benyitott az ebédlőbe. Az ajtó zaj nélkül nyílott és Tamás keze rámerevedett a kilincsre. Ügy húzódott vissza, mint a csiga. A torkát rendetlen dobogás akasztotta el. Lábában készülő rohanás unszolódott és merevült fájdalommá növekedett. A keze görcsben feszítette az ajtó keskeny nyílását. Belülről mérhetetlen, földöntúli erő nyomta vissza az ajtót, de nem csukhatta be. Ez az erő sem zárhatta ki a szobából. Elszáradt szájjal lesett be a nyíláson. A selyemernyős, álló lámpa égett az ebédlő sarkában. Ennek a világát is elfogta az őrnagy alakja. Széttárt karral állt az őrnagy és suttogva beszélt. Gáthné a lámpa alatt ült és kíváncsi arckifejezéssel hallgatott. — Maradjon, nagyságos asszonyom. Kedves. — Az őrnagy színpadiasan tárta szét a karját s közben a szőnyegre verte a lámpa köralakú peremén álló hamutartót. — Ekkora ügyetlenség . . . Értse meg a helyzetemet. — Nekünk ez már túlságosan későn volna, — Gáthné hangja erőtlenül tiltakozott. — Nem akarom, hogy erről beszéljen. Tamás egész testében hideglelős reszketés kalandozott és megszégyenülve hallgatózott az ajtónál. A gyomrából 93