Darkó István: Deszkaváros

Érezte Tamás, hogy lélegzetüket elállítva figyelnek azok is. Cseppnyi idő múltán még ezt hallotta: — Mán elment. . . ígérd meg, hogy ha ott maradok . .. arra is esak gondolnyi kell ... a harctéren . . . szóval hát hogy ha nem gyónnék vissza . . . esetleg . . . akkor többet soha se ülsz fel a hajóhintába. Azt az egyet fogadd meg. Kell az nekem, hogy tudjam, .. hogy lássam a lelkiismeretedet . . . A válasz beleveszett a fák lombjainak takargató suttogásába. Csak a Biró Pali legényes dörmögése hallatszott aztán, meleg és elégedett szóbeli törlőzködés. — No látod ... Jó lány vagy te . . . Te, Marika . . . Kis Marika . .. Egymáséra szorított szájjal beszélhettek, mert a lelkük is hangosan szorongott a szájukon és pontképpen cuppantottak hozzá. — Te, mondok még valamit neked, — Biró Pali hangosabban szólt és kiegyenesedett árnyéka is mutatta, hogy nagyot mond. — Ha mégse gyönnék vissza, mert tudod, el kell a katonának készülni ilyesmire is . . . — Ne mondd, jajj ne mondd, Palyikám, ne szúrdosd a szívemet. — Ne ríjj. Azt hiszed tán, hogy szívesen beszélem? . . . Csakhogy kell, mert észvei él az ember. Azért különbözünk az oktalan állattól, hogy magunk igazíjjuk a sorsunkat . . . Mindig belezavarkodol. Egyszóval ha még se tudnék visszaérkeznyi, merthogy ott maradnék a harcban, hát arra a nemvárt esetre végrendelkezek veled. Rátestállak a fiatalúrra. — Kire mondod? — Gáth hadnagy úrra. A fiatal nacsos úrra. Tudom, hogy nem rúgsz-kapálsz majd ellene. — Erigyj, bolond. Még ilyeneket kitalálnyi! Nevettek és elmentek az udvar felé. A világosabb téren már illendősen lépegettek, csak egy ujjal fogták egymás kezét. — Mekkora búcsúzkodás! — Jókedv zsibongott Tamás92