Darkó István: Deszkaváros

— Ez is észnek szóló, okos dolognak számit? — Eszter hangja akkora bizalommal ömlött szét a sötétben, mint a tejszinü havasi pára a lazok között. — Mindig azt mondtad, hogy csak az ésszerű dolgoknak van értelmük. — így is van, de csak a világos életben. Számomra azonban az észszeriitlen, csillagvizsgáló, mesebeli dolgok megtestesülését igy hivják: Gáth Eszter. . . ő sok mindent tud rólam, ismeri vágyaimat, céljaimat, terveimet. A kocsis fia a ház úrnőjével ülhet itt a padon ... Ez az én jövendőm jelképe is, minden akadályok dacára elérhető . . Gáth Eszterke . . Gyerekkorom óta tekintek fel őrá. Mint az elérhetetlenre, akiről mégis mindig hittem, hogy egy napon elérem . . . — Majdnem imádságnak hangzott, — Eszter, nem egyéb, mint meghajlított, bókoló virágszál, könnyelrokon hangon súgta. — Nem vagyok elérhetetlen. Én is sokat gondoltam ilyeneket. — Megvársz hát, amig visszajövök a háborúból? — Meg . . . Igen . . . Megvárlak . . . —-• Esküdjünk meg erre. — Esküdjünk. Egymáshoz tapadt a sötét alakjuk. Megcsókolták egymást, szétváltak és ismét eevmásra borultak. Lajos elsietett az udvar felé. Eszter lágy és boldog léptekkel sétált még egyet körben a nagy virágdombnál. Odamenjen-e mégis a bugához és felelősségre vonja-e? Vagy tisztán csak annyiról értesítse, hogy megtudta a titkát? Leült Tamás a platán alatti padra. Kábult volt és apró pattogásokat érzett a halántékán. Valami elfordult benne ezen a napon, másik oldalára került valami a bensejében. Ami eltakarva eddig láthatatlan volt, most kifelé is megmutatta az orcáját. Még tegnap is dehogy tudott volna hangtalan szemlélője maradni az előbbi jelenetnek. A dúslakodó zöld kert, a magas ház, családja s ahogyan a városnak azokban a köreiben, amelyekbe a családja tartozott, nevezni szokták, a „neve", máig mindig azt követelte volna, hogy kiugorjék a fa mögül, megragadja a kocsis fiát, 85