Darkó István: Deszkaváros

szelet, a hóhullást és akármilyen időjárást, csak amely itt fönt fürdette a sokféle életet. —- Mit bámultok rám, mint egy bolondra? — így csattant a kislány remegő hangja. Felszaladt a ház lépcsőin, megfogta a kilincset. Sírásba mártott hangon kiáltotta Lajos felé: — Ne avatkozzék ezekbe a dolgokba, idétlen! Beszaladt az üveges verendára, ahol Gáthné magas alakja állt eléje ölelő karokkal. Megdöbbenve néztek utána. Eszter szólt elsőnek csillapítóan. — Ne vegyétek rossznéven tőle. Fel van izgatva szegény kicsike. — Kezét csókolom, Eszterke, — Lajos kínosan mosolygott. — Én akkor el is megyek haza. — Ne okoskodjék — és a lábával is toppantott Eszter. —- Velünk jön. — Tamáshoz fordult magyarázattal. — Lajost is meghívtam ebédre. Előre ment s az ajtóból mosolygó tekintettel intett feléjük. —

s Szívesen elfogadnám a megtiszteltetést, — Lajos kínlódva fordult Tamáshoz. — Igazán, mert Eszter azt mondta, hogy búcsúebédről van szó. Neked nagyobb jártasságod van az ilyesmiben, a társadalmi dolgokban . . . Légy szíves és mondd meg, hogy illik-e . . . ezek után, egy lánynyal, azaz Bránszky Ancsival, aki engem annyira megsértett . . . illetve akit talán megsértettem, leülni egy és ugyanazon asztalhoz? . . . — Ugyan ne bolondozz. — Tamás előrelódította a nehéztestű embert. — Ne kínlódj . . . Csak nem veszed komolyan ezt a gyerekséget? A meghívást nem illik visszautasítani. 6. Mindenki jól ismert Bránszky Kázmért, a kislány apjál a városban s a messzi vidéki világban is. Szakállas Bránszkynak hívták. Bő munkájú ügyvédi irodája, kiterjeszke47