Darkó István: Deszkaváros

ügyeskedésbe kevert őszinteséggel erről nyilatkozott. Gyakorlatlan módon tette ezt, de honnan tudhatná, hogy az egész világot átölelően többet mond ilyenkor egyetlen szó. Halkan kiejtett szó: szeretlek. Ennyit még nem tudhat. Azért mondott sokkal többet. A kijelentés közeibe szőtt tudákos szavak egy darab ideig érthetetlenek voltak Tamás előtt. Aztán Lajos közbeszólása a lila fényt ezekre is rávillantotta. A kislány kétféle aggodalmat igyekezett egymással összefüggésbe hozni. Veszedelemről beszélt, amely Tamásre és nehéz napokról, amelyek a városra várnak. Távoli messzeségekben mintha morajlott volna a levegő. Még a világ üregeiben hangzott ez. Azt sem tudhatta, aki felfigyelt rá, hogy a havasok fölött, vagy a föld mélyében húzódott-e közelebb ez a dübörgés. Tamás a sárga raktárban látott jelenetre gondolt. Borzongás futott át a testén. Hogyan és miért, eszébe jutott egy nyári kalandja is. A Pirosló irányában, kint a határban kisdiák társaival bemerészkedett egy elhagyott bányabejáratba. Hosszú órákig bolyongtak a sárban, a nyirkos csepegésben. Fejük fölött kocsijárást, emberi lépteket hallgattak visszafojtott lélegzéssel. A régi bányakapitányság udvarában másztak ki a korhadt létrákon. Soha sem veszett el Tamásban az a reménytkeltő, félelmes, közeli és pillanatokra mégis elérhetetlennek tapasztalt életzaj, amely akkor a város utcáiról leszűrődött az eltévedt kis csapathoz. Milyen szerencse, hogy az öreg bányatanácsos, Bókay bácsi nem engedte meg, hogy a kapitányság udvarán véglegesen bezárják a régi bányakaput. Hol jöttek volna ki akkor a dübörgő életbe, a város kellős közepébe? Az elmúlás néma sötétségéből, az elhagyott bányajáratból a véghelyi uccák koppanó kövei közé?! Maga volt a született rettenet, amikor feje fölött kellett hallgatnia ezeket a koppanásokat. Végigsétált az utcán, fehérebb szép sziklakő nagyobbat koccant a lába alatt, gyakran megállt így később sokszor és legondolt a lába alatti üreges folyosókba. Mélyen vette mellébe a napot, a véghelyi 46