Darkó István: Deszkaváros

arcára megint tüzelő pír települt. — Beszélek hát... Két dologról van itt szó . . . Először egy szerelmi ügyről és másodszor egy nemzetiségi dologról. Tamás elámult és nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. — Miről? Nemzetiségi ügyről? — Igen, arról, — Lajos rábólintott. — Mi azt jól értettük. — Örülök, ha jól értették, — a kislány így erősítette meg. — Tehát a szerelemről és a nemzetiségi kérdésről van szó. — De hogyan kerül a csizma a spájzba? — Eszter őszinte jókedvvel nevetett. — Megdöbbennék, kicsikém, hogy mivel foglalkozol, ha nem tudnám, hogy a hetedik gimnáziumba járó gyerekekhez még illik is ez. Két év előtt, nekem is volt egy tervem. Körben, itt a Piroslón római függőkerteket akartam létesíteni és mivel tanár akartam lenni, úgy gondoltam, hogy az összes helybeli iskolákat, beleértve a tanonciskolát is, majd kitelepítem ezekbe a kertekbe. . . Szóval teljes várakozással tekintünk a két fontos kérdés fejtegetése elé. — Ne csúfolódj, Eszterkém. Minden okom megvan arra, hogy nagyon komolyan mondjam, amit mondok. . . Az első kérdést már elintéztem, amikor előbb, az utolsó alkalmas pillanatban kiszaladt a számon. Minden túlzás nélkül igaz, hogy nagyon szívesen venném, ha Tamásnak nem kellene kimennie a harctérre. Gyermekes igyekezettel akarta lefejteni magáról a zavar hínárját, de csak jobban beléfonódott. — Szeretném tehát, ha Tamás ittmaradna. Nem kellene elmennie semerre. Ha itt maradhatna, talán még elrendeződhetnének a dolgok. De borzasztó, hogy be kell állnia az állomás felé vonuló, éneklő katonák közé. Ez az egész háború borzasztó előttem. Nem a sebesültekért, akiket már meg is szoktunk és talán nem is a halottakért, akiket nem látunk, nem az élelmiszerhiányért, amelyet mi alig érzünk, hanem egészen másért. Két dologért: Mert 44