Darkó István: Deszkaváros

hogy ezt a feladatot is hogyan teljesítjük? Jobb arról nem beszélni. Az első háborús évek nagy társadalmi sebesültápolgatásai után mostanra kik maradtak a kórházakban, sebesültápolónők szerepében? Szinte csak a társadalmon kívüli nők. És milyen hírek vannak róluk! — A múltkor apám is azt mondta, hogy jobban teszem, ha nem avatkozom a férfiak dolgába. Pedig ha avatkozhatnék, volna néhány megjegyzésem. Azokat nem ártana megfogadni. Ezt feleltem apámnak is. Ránézett Lajosra és hajkoszorús, ügyes kis fejének sűrű bólongatásával meg is erősítette a szavait. — Maga úgy mosolyog, Lajos, mintha félcitrom volna a szájában. — Nem mosolygok úgy, Ancsika, — Lajos nagyon igyekezett, hogy lenyelje a félcitromot. — Inkább komolyan hallgattam, amit feltárt előttünk. Nem hittem volna, hogy ilyen kérdések foglalkoztatják a mai kislányokat. —- Csak maguknak lehetnek „feltárásaik", ugye? És miféle kislányokat? — Azt hiszem, én egészen jól megértettem magát, — Lajos egyszerre szilárdan állt a felhevült lány előtt. — Akik a körülményekkel is ismerősek, mint mi hárman, megfelelően értékelni is tudjuk a kijelentéseit. — Csak ehhez értenek — és a kislány szavai már karmoltak, — álarcos tapintattal kerülgetni a lényeget. De én semmi értelmét sem látom ennek . . . Ahogy kijöttünk ide az udvarra és azt láttam, hogy most mindjárt belépünk a házba, ebédhez ülünk, ahol kívülünk mások is lesznek és ezért egyetlen őszinte hangra sem lesz alkalmunk, egyszerre ebben az utolsó alkalmas pillanatban meg kellett mondanom, bogy ha rajtam múlna, én mindent másképpen és feltétlenül jobban csinálnék. — Eszter és én nagyon szeretjük magát, — Tamás a kislányhoz lépett. — Beszéljen csak, Ancsika. Semmit sem kell elhallgatnia előttünk. Nem értjük félre. Biztosra veszem, hogy Lajosban sincs meg ez a törekvés . . . — Engem nem zavar, ha meg van is benne, — szép kis 43