Darkó István: Deszkaváros

lárd lelkiállapotban, amelyben ebben a percben vagyok, semmi megbotránkoztatót sem találok abban, ha megmondom ... és egyszerűen a tudomásotokra hozom, hogy féltem Tamást. Igenis féltem! Persze, még ti is, akik pedig hozzám hasonló fiatalok vagytok, azt mondjátok erre: De mi jogon? . . . Érdemesnek tartom arra, hogy féltsem. Nem azért féltem, mert meglatolgattam, hogy érdemes-e ő erre. Pusztán azért, mert rájöttem, hogy ez az érzés megvan bennem. Hazug dolog volna tehát, ha eltitkolnám. Lángot lobbant az arca, a hirtelen kigyúlt kéve. Visszafogott hanggal hirtelen elhallgatott. Fehércipős lábával a földet taposta és lenézett maga elé. Eszter gyengéd tapintattal húzta magához. — Kimondani nem szabad ezt, kicsikém. A kislány dacos ajka kemény fogai alá szaladt. Megfogta Eszter izmos karját és beszédhez kezdett. Meghallotta rekedtes hangját és végképpen eltévedt a kutató szavak hinárjában. Kerek orcáját elmeszesitette az izgalom. — Tudom, hogy mit beszélek. Szeretném ha legalább te megértenél, Eszter . . . Néha neked is ugy kell érezned, hogy egy pillanatig sem tudsz tovább hallgatni. Napokig, hónapokig, évekig nézed, látod, tűröd, ami körülötted történik. Mi csak szemlélői vagyunk annak, amit a világban a férfiak csinálnak. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a cselekedeteikről elvonják a figyelmünket. Mi pedig titkosan elégedetlenkedünk. Elsősorban az nem tetszik nekünk, ha nélkülünk határoznak a sorsunkról. De én láttam, hogy vannak már asszonyok, akik nemcsak hogy kenyeret keresnek, hanem a maguk véleményei után mernek igazodni. Csak nekünk nem szabad ezt. Itt a kisvárosban, a hegyek között, a fenyőerdők és a juhnyájak árnyékában! Az idillikus környezetben, a loncson vezetett életben. — Ez mind igaz lehet, kicsikém, — Eszter hallgatott egy időt, de aztán eszesen villant a szeme. — Igaz lehet, de a férfiak mégiscsak erősebbek. Például a háborúhoz csak ők értenek. Mi csak ápolónők lehetünk. Azt is nézd meg, 42