Darkó István: Deszkaváros

Megcsókolta Eszter kezét. Komolyan köszönt Tamásnak és a rejtett gúnnyal figyelő kislány keze után nyúlt. — Jónapot Lajos — és Eszter barátságosan fogadta a kézcsókot. — Miért nem jött utánunk a tetőre? — A kezem nem konyhasó, — a kislány elhúzta a kezét és mutogatós bátorsággal emelte fel a hangját. — Jónapot, Kepenya... Egyszóval bizonyítani nem tudom, amit kifejtettem, de az én szavam ér annyit, mint azok a hires férfi becsületszavak, amelyekről egyáltalában nem vagyok jó véleménnyel. — Milyen komoly, nagy lány maga, kis Ancsi, — Tamás elmelegedett szemmel nézett a kislányra. — Nem számít arra, hogy hátha nem esem el a harctéren? Visszatérek és a szaván fogom. — Még arra sem számítok, hogy Badinyi Klári megtudja és megver. — Nem nagyon volna mit megtudnia és ebben a pillanatban ezt éppen elég nagy kárnak tartom. A ház lépcsőjénél bevárták Eszter és Lajost. Rezzenésnyi időig négy hallgatagság állt egymással szemben. Aztán a kislány megint Tamáshoz fordult. — Én komolyan mondtam, amit eltréfáltatok. Igenis, féltem magát, Tamás. Lajos közéjük ügyetlenkedett: — Szép Ancsikától, hogy ugy beszél, mint egy lelkes honleány. A harcba induló hősök itt állnak . . . Félbehagyta félszegen. A kislány legyintve sújtott vissza. — Amikor érvényesülni akar, hallgasson. Ez az én tanácsom a maga számára, Ludevit. — Ilyen komoly kislány! — Tamás a tréfát akarta megmenteni. — Kellemesen érint, hogy csekélységem . . . — Maga se szóljon egy szót se, — a kis Ancsi nekipirult és tovább haladt szavai egyenes utján. — Mindnyájan botra beszélnek. Ezt nem is csodálom, mert a férfiak igazi faemberek... Ki akarom fejezni, hogy ebben a sűrű napsütésben, ebben a cseppfolyós májusban és ebben a szi41