Darkó István: Deszkaváros

letti szénapadláson. A félszer alatt, a hintóban vallotta meg Tamás, éppen hatodikos vizsgájuk előtti napon, hogy szobalányuk magához csábítgatja. Később gyakrabban nehezteltek egymásra. Legtöbbször csekélyértékű dolgok miatt, ügyetlen magánytkereséssel és fájdalmas elhagyatottság érzései között vívták szócsatáikat. Egyidőben mélyenjáró események történtek a kocsislakásban. Meghalt a dolgos anya, a hajdani csattanó arcú opleckás Zuzka. Idővel festett kékbelivel, majd feketével cserélte fel a hímzett opleckát s együtt evvel ineggyűjtötte ébenné változott arca ráncait is. A háznépével alig is tudott beszélgetni, csak a hegyek szláv nyelvén értett. A bevégező elválás szomorú percétől kezdve Lajos a kocsisház fejének tekintette magát. Édesanyja siránkozó imádság hangjain pergetett beszédjeit elnyelte az örökkévalóság s a fiú kettesben maradt a gyerekes öreggel. Vérében lüktető természetességgel vállalta a szobakonyha gondjait. A könyvek barátsága s a jövendő emelkedés vigasztaló tervei maradtak meg a számára, miként ködben a tűzcsomók, a bacsópajta előtt, a Véghely fölötti havasokban. Ezidőtájt Tamás csipkelődő megjegyzéseket tett arra, hogy Lajosból konok könyvmoly lett. Lajos nyugodtan fogadta ezeket a beszédeket. Csak akkor lett meszes a homloka, amikor Tamás leleplező gúnnyal beszélt az ismerős lányokról. — Neked is van lánytestvéred, — mondta ilyenkor Lajos. — Nem lenne szabad így beszélned. Tamás ugratásképpen nagyot mondott akkor. — Hát talán azt gondolod, hogy különbnek tartom a többinél?! Lajos nem tudott többet szólni, csak ennyit: — Esztert? — Csakis őt — és Tamás felnőtt ábrázatot vágott. — Neked azonban ehhez igazán kevés közöd van. Az érettségi vizsgát követő napokon, amikor már mindketten katonaruhában jártak, apró magból nőtt vita he38