Darkó István: Deszkaváros

vében összevesztek a ligeti vendéglőben. Jókedvű társaságuk biztatására ingujjban mentek egymásnak. Lajos akkor megragadta Tamást s olyan erőfeszitéssel, mellyel sok mindenért megfizetett neki, a súrolt padlóhoz lapította. Tamás a bukást hirtelen jött szégyenkezéssel fogadta. Segítséggel állították talpra s igy került ismét függőleges helyzetbe. Vérző arcát szódavízbe mártott kendőbe törülgette. Magában bámészkodott a történteken és avval igyekezett vigasztalódni, hogy nem adta a küzdelembe azt az erőt, amelyet kellett volna. Lajos kinyújtott kezét megfogta ugyan, de aztán hirtelen elbocsátotta és kibugygyant belőle: — Gáncsot adtál, te Kepenya! Lajos önérzettel tiltakozott: — Már hogy adtam volna?! — De igenis, elgáncsoltál. Te hitvány hegyiparaszt! Lajos némán ment el. Megalázkodó pillanataiban, alulállása tudatában sokszor süketült a fülébe ez az emlék. Miképpen ha egyszer közeli ágyúdörej sértette volna meg a dobhártyáját. A kert elején álltában, félénk szemjárású apját hallgatva most is ezek a szavak zendültek meg a fülében. Apja gyámoltalanul zavarta meg: — Mikor indultok, Lajoskám, fiacskám? — Két nap múlva, apám. — Többet már nem halasztják az indulásotokat, ugye? — Két nap múlva biztosan. Hacsak más parancsot nem kapunk. — Hát te is a fiatal Gáth nagyságos úrral mégy? -— Ők is két nap múlva mennek apám, de délelőtt. Mi pedig éjjel. — Mért nem mentek együtt? — Mondtam már neked, atyuskám, hogy mi közösek vagyunk. Nálunk németül komandiroznak, ők pedig honvédek. Érted? 39