Darkó István: Deszkaváros

A kertész már nevetett is. — Öreg lógós vagy te velem együtt. Az öreg Kepenya elkomolyodott. — Csak rosszabb lógósok ne volnának. Meg fiatalabbak, mint mi kettesben. A kertész elment a kert felső vége felé. Megállt néhányszor és zöldnyelü kerti ásóval megigazgatta a virágpalántákat. — Már megint a földön kaparászol, barátocskám, — a kocsis nem állhatta, hogy utána ne kiáltson. — Vigyázz csak, lótetü helyett majd megtalálod aranyat. A kertész elnémult arccal fordult hátra. Lecsapott karokkal vágta szét maga körül a kezében lévő holmit és megfenyegette az öreget. Bizonytalan jelentésű kézmozdulatokkal mutatott megtorlást. Aztán elővette a zsebkendőjét, a szeméhez kapta és elszaladt a kert dombnak emelkedő túlsó határa felé. A kövéren zöldellő veteményes ágyak a kert lankás emelkedőjénél bevégződtek. Gyönyörű orgonabokrok zárták el a kertet a parktól, amelyhez szép sár^a ut és fehér kőlépcső vezetett. A domb tetején nyári házikó állott. Közelében teniszpálya fehérlett és gazdag virágok között nemes fák zöldeltek. Ezt az egész paradicsomot „szőllő"-nek nevezték Gáthék. A szőllő adta mug a belső gazdagság sulyát. A domb alján álló urilak és a nagy kert terjedelmes kényelmére felrakta a koronát. Családi birodalmuk földrajzát sok gazdag ember is irigyelte tőlük. Házuk büszke homloka a város szép és népes utcájára nézett, de az udvarról induló rövid sétával már kint lehettek a város feletti szelid dombon, a Piroslón. A Pirosló alatt, a túlsó oldalon vígan szaladt a Bisztrieapatak. Jókedvű kis szláv gyerek a vidék távolabb csillámló folyóvizei között. Nagyokat ugrosott a hegyekből legörgetett köveken. Ezüstös bocskorban szökdösött mederutján végig. Amikor előző éjszakán hegyi eso hullott, mezténláb futott és szép barnán. Megütötte néha lábát a nagyobb szikladarabokon, de csobbanó szisszenéssel akkor *3 35