Darkó István: Deszkaváros

is nevetve kapott hozzá. A Pirosló alá már elfáradva érkezett. Itt csendesedetten és meggondoltabban loholt pihegve. Talán a lent pirosló háztetők, a város közelsége lankasztották. Igazi hegyi fiúcska volt a Bisztrica. Pár órát rohant nagy iramban lefelé s leérkezése utáni pihenése közben is játszadozott. Mégsíkabb mezők tágasabb játszótereire vágyakozott. Meggondolatlanul és nyakát törve azért szaladt idáig és kifáradtával, elfultával azért lassitott a Pirosló alatt, hogy jó ereje maradjon utja nagyobb felére, a lankasztó sikság végigballagására. Mignem majd pihenhet nagyobb testvére ölelő karjában . . . Az még sok időbe telik. Most még hangosakat botlott a Pirosló mögött, a legyalult köveken és pihenése közepéből magasra dobálta élő játékjait, a menekülő pisztrángokat. Az öreg Kepenya szerint olyan csepp nótákat dalolt, amelyeket kivüle és az öreg kocsison kivül csak fent a lazokban ismertek az ostyepkát készitő juhászok. „Ancsurka, Ancsurka, hol voltál hát. . .?" — igy kezdődött a legkedvesebb nótája. Mintha bizony a lazokbeli Ancsurkától olyan könnyen lehetne feleletet kapni ilyen nehéz kértlésre. Az öreg Kepenya anyanyelvén szólt a fiához. — Pedig jól daloló hangja van ennek a savanyu Sümeginek. A fiatal Kepenya is a kertésszel osztotta és szorozta a gondolatait. — Mi baja van veled Sümeginek, apám? Az öreg béketűrő szemmel nézte fia zöldesszürke harci öltözékét. Elsimitó mozdulatot tett. — Semmi. Ugyan mi volna? Beteg ő. Tudjuk, hadibetegsége van. Mindjárt megharagszik és utána sir. Szegényke. A fiatal Kepenya csendesen, de mázsásán csak ennyit válaszolt: — Betegek ők mindnyájan. Az öreg elijedt ettől a beszédtől. — Kikre mondod, Lajoska? — A kertészre, Gáth urékra, a városra, mindre. 36