Darkó István: Deszkaváros

volt. Olyan zamata volt annak, mint a legjobb szőlőnek. Apám csak tréfált magával. Aztán azt sem kell ám elfelejteni, hogy maga, kertész ur, tulajdonképpen boldog ember. — Mért volnék boldog ember, kedves Kepenya ur? — Mert a háború magának már csak emlék. — Nem nagyon kellemes emlék. Nagy babos kendőbe trombitálta bele a maradék keservét. Pislogó szenvedéssel bámult a fiatalemberre. Ugy látszott, hogy megnyugszik végre és mentegetőzve magyarázkodott: — Fát lehet a hátamon vágni, kedves hadnagy ur. Ha azt kivánná tőlem valaki, hogy szántsam fel az orrommal a kertet, azt is megtenném. Tudom én azt, mert elég öntudatom van. És aztán magam sem értein, hogy néha mégis mi van velem! Elegendő egy szó, egy kifejezés és elönti a hátamat a viz. Izzadni kezdek és attól a pillanattól kezdve pelenkás kölyök vagyok. Eleget szégyenlem. — Nincs mit. — Mekkora leveses méreg fogott el most is. — Mivel sértette meg apám, Sümegi ur? — Az öreg engem? . . . Nem is tudom . . . Valami olyat mondott, hogy lótetü vagyok. — Már bocsáss meg, Sümegi, — az öreg Kepenya is megvédte az igazát, — megint tévedésbe jutottál. Csak akkor mondtam példát lótetüről, amikor te megszidtad lovacskákat. Ha mindenáron félremagyarázkodod, afelől én nem csinálhatok semmit. Mindenesetre, ne nehezkedj rám! Barátságosan kinyújtott kezét a kertész meghatva szorongatta. — Tudom, tudom, Kepenya. Nem vagy te nekem rosszakaróm. Te se haragudj. Tudhatod, hogy engem sirással szuperáltak ki. — öregek sorozásánál azt hiszed engem is nem bevettek volna, ha nincs mindakettő lábamon viszerek és ráadásul sérvem is, amekkora egy szilvásgombóc?! 34