Darkó István: Deszkaváros

— Ne tessék mindent elhinni az öregnek, hadnagy úr. Ide állt mellém a pipájával és egyenesen szólva felizgatott. Kihozott a sodromból. Minden szava egy célzás volt rám. Pedig tudhatná, hogy kimélnem kell magamat. Váratlan fordulattal elöntötte a könny és gyermekmódra kezdett sírni. Ugy pöszögött, mint a megfenyített gyermek. Szipogva és sértődötten és akkora szánalommal maga iránt, amekkorát egy leégett falu érezhet. Az öreg Kepenya megrángatta a fia zubbonyát. — Én nem csináltam vele semmit, na moj dusu.* Hidd el nekem Lajoskám, csak aztat mondtam neki, hogy lótetű. Aztat se rája, igazán mondom. Még a lótetűt se egyenesen rája mondtam. És aztat is csak akkor, amikor ő előbb megszidta lovacskákat. A fiatal ember jóindulatu érdeklődéssel tekintett a két öregemberre. A kocsisra, aki szülőapja s hozzá már olyan öreg, mint egy csepp gyerek. A másikra, akiről mindenki tudja, hogy idegsokkal felmentett népfelkelő, hidatőriző kékruhás pótkatona s már az is nyugdíjban. Az oroszok arrafelé ágyúztak, ahol a halhólyagszemü kertész, öreg társaival együtt, éppen szalonnát sütött a vasúti töltés mentében. A szalonnát a dörrenésre leejtette a tűzbe. Nyomában ugy megrettent, hogy a gyámoltalan sirás is elfogta. Ha sótlan levest tesznek eléje, vagy ha a babfőzeléknek hig a leve, azóta azért is sirva fakad. — Legyen esze, kertész ur, — szólt rá a fiatal Kepenya a szipogó emberre. — Hiszen az egész dologban semmi sincs. Apám nem akarta magát megbántani. A múltkor magam is hallottam, hogy mennyire dicsérte magát a kőfaragónénak. Abból is láthatja, hogy kedveli magát. — Ha kedvel, mért célozgat mégis rám? — Már hogy célozgatna . . . Ellenkezőleg, az is nagyon tetszik apámnak, hogy kertész ur növénynemesitéssel is foglalkozik. Gáth ur is mesélte, hogy annak az ananászdinnyének, amelyet maga termelt, valami kiváló jó ize * lelkemre! 3 Darkó: Deszkaváros. 33