Darkó István: Deszkaváros

után. Csak egyetlen egyszer, még akkor nyitott volt a kut az udvarban, beleejtette a beretvát a Lajoska. Körülötte játszadozott avval. Elképzelheted magad előtt, barátocskám, hogy mennyire kellett nekem aztat a fiút szeretni! Hogy még egyetlen pofont se sok, annyit se adtam neki érte, amiért a vizbe belepotyantotta a beretvát. Kész kincs volt előttem, mondom neked. Gondoltam magamban, az egyik kedves jószágom csinálta, hogy a másik elveszett. Nem lehetséges, hogy azért amiatt a megmaradt szenvedésbe jusson. . . Az élő mégis csak kedvesebb, mint aki már nincs. Nem igazság ez, barátocskám? Az izzadó arcú, májbajos tekintetű, komor kertész eddig oda sem figyelt s most mégis ráfelelte: — Igazad van, Kepenya. Színtiszta igazad van. És jó dolgod is van mellette, hogy annyira ráérsz. Annyit tudsz beszélni ilyen marhaságokról. Csak nézed a szegény munkásembert és zavarod a locsogásoddal. Az öreg kocsis zavar nélkül nevetett. — Mondok neked, kedvesem, hogy nincs is jobb annál, mint ha nézed annak a munkáját, akinek dolgozni muszáj. — Lóval bánni nem is munka, azt nem mondja senki, — a kertész így fogta sötétebbre a hangját. Erre már az öreg kocsis is kilóditotta a pipát a fogai közül. Elvörösödve kapkodott levegő után és megsértve kereste a választ. Vastag feleletre készült, de a kert ajtajában megjelent egy magas és vállas katona. Visszadugta a pipát a szájába és higgadtan szólt vissza a kertésznek: — Az se nagy megtiszteltetés, kipiszkálni lótetűt földből. Odasietett a katonához, a fiához és csupaszos vénségű, angolos ráncu arcához húzta a fiatal Kepenya fejét. — A kertész úrral éppen én vitatkozok, Lajoska. Csakhogy hazagyöttél. Rosszakat mondott nekem, de én már afelette elnézek. A kertész is feltápászkodott a földről. Leverte a nadrágjára ragadt földet és gyámoltalan taglejtések kíséretében magyarázkodott. 32