Darkó István: Deszkaváros

ismerősképű tornyai, fénylő tetőcserepei, csipkés kövekkel kidíszített oromzatai. Mind ebbe az egyetlen óriási épületbe olvadtak bele. Sorra szemre vette és élesen ismerte meg a kikönyöklőket. Apja szemrehányó tekintetét, édesanyja és Eszter könnyízű mosolygását, Bránszky Ancsi és Badinyi Klári kerekszemű csodálkozását mindjárt meglátta. Szigethy is ott tekintgetett kifelé, az őrnagy is, Kepenya Lajos, Bránszky Kázmér szakállas arca, mindnyájan. Másik emeleten, sűrűn szaporodó sorban Sümegi, Grenda, Takács őrmester, Tóth, Schultheisz és mindvalamennyien. Azután már százan és ezren, de külön meglátszó, apró ábrázattal valahányan. Azok is, akiket csak utcai látásból ismert, kereskedők és munkásemberek, bányászok és piaci kofák, az egész Véghely. Legfelül a legnagyobb toronyban, akkora csepp ábrázattal, amekkora egy ezüst pénzdarabon van, éppen olyan fényesen is, mindahányan a többiek, a szobabéli csillagfény mellett s így Buczala Jankó, a toronyőr is. Csak végighúzta a tekintetét egy-egy emeleten s utána mindenkit fel tudott sorolni, akit egysorban látott. Végezetül, pillanatok munkájával, a véghelyi mindenrangú lakókat s méghozzá kivétel nélkül. Lent az óriásház lábánál, a mélységesen mély völgyben akkor megpillantott egy csepp kunyhót. Fenyőgerendából és gyalulatlan deszkából állott a gyufaskatulyányi építmény. Egyetlen ablakában magában csak egyetlen könyöklő ember, az is példamód sovány arc, Furuglyás. A kivilágított palota lakói csodálkozva bámultak rá. Megmozdult közülük egyik, a karját is kinyújtotta az ablakon és lemutatott a völgybeni kunyhóra. Apja mutatta ilyenképpen Tamásnak az árva Furuglyás magányos barakképületét. A csillagfényű hideg mozdulatlanságban egyszerre történni kezdett valami mozgás. A felhőpalota megrázkódott, mintha alapjai indultak volna meg s egyik tornya menten 255