Darkó István: Deszkaváros

el is dőlt valamerre. Egymásután kihunytak benne az ablakszemű csillagok és eltűntek a rajtuk kitekintők. Az épületóriás hajladozó, szerteoszló falakkal kicsinyült és elszálló ködök módján, lassú morajlással omlott össze. A völgybeli fakunyhó pedig éppenakkor növekedni kezdett. Mintha úgy tette volna a pillanatig beléjetünt egyszál Furuglyás, hogy nagy hirtelenséggel sok szobát és mindig többet és villámos gyorsasággal egyre számosabbat épített beléje. A deszkaház falait belülről tágították, szétemelték és folytatva növelték a bennetermő helyiségek. Megint megjelent Furuglyás a középső régi ablakban. Nyomában sorra könyökölni kezdett az óriásivá változott faház emeletes ablakaiban Grenda és Tóth, Takács és Solymár, azután a többiek. Végezetül Tamás családja, apja és Eszter is, Szigethy és az őrnagy, sokan, a többi véghelyi arc, csak édesanyja hiányzott. Amikor mindahány ablak csak volt a megnövekedett házon, telelett vélük, kevesebben voltak, mint az iménti felhőpalota lakói, de így is nagyon számosan. Valahányan csak voltak, végigsorolta őket Tamás. Tekintetével üdvözölte az átköltözött lakókat. Meglepődve látta magát is közöttük s még terjedelmesebb bámulattal vette észre, hogy elváltozni kezdenek arcuk vonásai. Nem másképpen, de olyan módon, hogy megnyúlnak és elkicsinyülnek, lesoványodnak és megszűkülnek, míg szakasztott hasonlóivá válnak a Furuglyás orcájának. Ugyanolyan soványságba vegyült csontos jóindulat telepszik rájuk. Szemük is megtelik mozgó ragyogással, tekintgető és melegítő fűtéssel. — Csupa Furuglyás, — így szól elsőképpen Tamás, — én is ilyen lettem. Távolról elindult, közelbe ért hang mondja a fülébe. — Mit szól, mi tetszik? Mondja, szólja csak. — Furuglyáshoz hasonlítok, — megismételi Tamás és tág szemet nyit. Egyszerre érzi is már szája mozgását, egész testi meg256