Darkó István: Deszkaváros

— Becsületes véghelyi polgárember vagyok. Nem lezüllött barakklakó. Családja szégyene. — Ahány polgár van még Véghelyen, mind tiltakozik az ellen, hogy közéjük számítsa magát. -— Végzek veled, te Gáth. A véghelyi polgároknak ez az üzenete hozzád. Szék után nyúlt és körbelendült mozdulattal csapott szét vele maga körül. A deszkafalnak támadt elsősen. Lábával rúgva segített a reccsenő szék rombolásának és Tamás szobájába döntötte a deszkatestű választófalat. Mondotta is melléje bőszült harsanással: — Kidöntöm én, Zsuzsi. Megteszem én az utolsó kívánságodat. Azután Tamásnak fordult. A felemelt székkel hasító fájdalmat és örvénylő sötétséget teremtett. Végtelen magasság tüzes körébe emelkedett Tamás, ott az ég ibolyaszagú villanását és perzselő láng dörrenését hallotta. Azután súlynélküli lassú módon bocsátották vissza a föld színe felé. Kétfelől a fejét zsibbasztó kéz tartotta és óvatosan engedte lefelé, mignem talpa megérintette a földet. Állni nem volt semmi ereje. Térdre csuklott és végignyúlt a szoba padlóján. Feküdt először nagyon kemény fekvőhelyen, később puha derékaljon. Édes zsibbadás töltötte meg végig a testét. Dudoros nagy sebet érzett a fején, rúgó nyilallásokat és égő vasdarab érintéseit. Ennek dacára valamiféle kedvesen meleg és édesen lágy helyen nyugtatta egész testi mivoltát. Tejködök álló fodrai között rezzenőfényű csillagok gyülekezését látta maga fölött. Térentúli apró szobákban világítottak ezek a csipkésszélű lámpások. Mindenik szobában egy-egy aranydróton függő csillaglámpa. A szobák ablakain, a fehér párkányok habkönnyű felhődeszkáin könyököltek és kitekintettek a lakók. Mindenik szobában egy, nagy sűrűségben egymás mellett, bánatosan és mosolyogva, mint egy sokemeletű, kivilágított nagy házban. Fölöttük megjelentek Véghely 254