Darkó István: Deszkaváros

irok, hogy lásd legalább, ha nem hallhatod, meg azért is, hogy örökre le legyen írva, amit egyetlen egy szóban akkor mondani akartam neked, azt hogy SZERETLEK . . — Ezt az egy szót csupa nagy betűvel írta, mit szól hozzá, Gáth úr ? . . . — „Még egyszer ismételve, meg százszor is, szeretlek. Tudd meg azt is, hogy miért szeretlek, hát leirom. Azért, mert hogy tudom, hogy ki voltál odabent a városban, hogy milyen nagy családból vagy és mégse néztél le minket. De evvel csak elkezdődött. Azután nem restelted ide költözni, velünk egy fedél alatt kínlódni és azt is láttam, hogy az egész telep, kezdve Furuglyáséktól egészen Selmeczyné özvegy tanárnéig mindenki bízhatott benned és megtetted nekik, amit kívántak ..." — Hallja Gáth úr, milyen elismerésben van része! Ez mégis csak valami. Jó helyre jött a szerencséje után ... — „Most este azt is megtudtam, hogy nem szabad énnékem tenéked ezeket megmondani és azt is, hogy nem lehetek a tiéd soha. Soha! Nem azért, hogy talán megvetnél, tudom, hogy azt nem tennéd, hanem azért, mert bejött ide hozzám részegen a vendéglős, aki azelőtt is udvarolt nekem és most úgy megijedtem tőle, hogy megfagyott bennem a vér és úgy feküdtem az ágyon, mint egy halott. Odajött hozzám és megint elpusztított és én nem tudtam ellene tenni és te egészen biztosan meghallottad odaát. — Olvassa csak olvassa, — kiáltotta Tamás remegve, — legalább meglátja magát benne. — Nemcsak én. Gáth úr is. Ne gondolja, hogy nem olvasom végig. Dehogynem ... — „Jajj Istenkém, csak azt tudnám, hogy nem hallotta meg. Mi volna akkor? Semmi más, ami így, mert úgyse mernék többet feltekinteni abba a barna szép szemébe. Azért úgy határoztam el, hogy legjobb lesz, ha nagyon messzire megyek, talán oda, ahol nem fáj már semmi. Elviszem magammal a Grenda Gyula gyerekét, hogy ő se lásson meg engemet soha, mert neki se tudnék a szemébe belenézni. Magára hagyom az autót, szegény férjem is úgy hagyta rám, amikor egyszerre elpusztult az udvaron, a Tóth kislány szerencsétlenségekor, 252